A tény, hogy Törökbecsén, a Tisza menti városkában születtem, sőt, mindmáig ezen a bánáti településen tevékenykedek, meghittséggel tölt el. Itt éltek elődeim, itt alusszák örök álmukat szeretteim a törökbecsei katolikus temetőben, azon a helyen, ahova már kisleánykoromban is több alkalommal kilátogattam. A szüleimmel mentünk oda, arra a helyre, ahol a gondolatvilágunkat az emlékek uralják.

Már gyermekkoromban felfigyeltem azokra a fehérre meszelt, akkor még számomra kisházakat tükröző építményekre, amelyek a régi temetőbejárattal szembeni, 1861-ben épült Alexandriai Szent Katalin-kápolna felé vezető út mellett helyezkednek el.

— Anyu, ezek a „kisházak” miért vannak itt? — kérdeztem kíváncsian az édesanyámtól, és közben a kabátujját is megrántottam, hátha előbb kapok feleletet. Bölcs szavakkal el is mesélte az építmények üzenetét, melyet igazán csak több évtizeddel később, felnőttkoromban értettem meg.

A stációk, ahogyan mi itt, a bánáti faluban nevezzük, a régmúltban újaknak tűntek, a frissen festett fehér szín a tisztaságot jelképezte, és mára sem halványult el, mindamellett, hogy a törökbecsei temető keresztúti megállói mintegy száz éve létesültek.

A kálváriák történetéről azt is tudni kell, hogy legtöbbször hegyre, magaslatra épültek a falu vagy a város szélén, gyakran kapcsolódnak azonban a temetőhöz is. Legtöbbször egy hosszúkás alakú, gyöpös területre kell gondolnunk, melynek a két hosszanti oldalán hét-hét, tehát összesen tizennégy stáció helyezkedik el, a bejárattal ellentétes végére pedig — rendszerint magaslatra — a kálváriakápolnát tervezték, illetve még Krisztus és a két lator keresztjei állnak ott. Ritkábban előfordul félkör alakú kálvária is. A stációk általában téglaoszlopok, esetleg kápolna alakú kis fülkék, az elmaradhatatlan fakereszttel, valamint Krisztus szenvedésének egy-egy jelenetét ábrázoló képpel vagy domborművel. Az egymást követő stációképek távolsága és elhelyezésének rendje változó, mivel azt az egyházi törvények nem írták elő. Általánosnak mondható elvárás volt az egyház részéről, hogy a keresztutat járó hívő minél többet gyalogoljon. Ezt teljesítettem én is, amikor ismét kilátogattam a szülőfalum temetőjébe, ahol a több évtizede nem renovált egyik stáció olyannyira megdőlt, hogy már az előtte levő családi sírbolt épségét is veszélyeztette.

A kultikus lokáción önkéntes helyiek szorgoskodtak, hiszen a bánáti falu hívei nemcsak a gyöngyszemként őrzött templomaikat tekintik szívügyüknek, de a keresztúti megállókat is. A férfiak traktorral érkeztek, a pótkocsin az akció sikerességének érdekében többféle szerszámot, szorítót, hevedert, emelőt, kötelet, ásót, valamint vascsöveket is hoztak. A munkálatot a nyugalmazott Ződi István vezette, aki jól ért az építészethez. Elmondása szerint négy társával együtt vascsövekkel rögzítették a stációt, és így a 15 centiméterrel megdőlt építményt közös erővel sikerült visszaállítani az eredeti helyére. Gyermekkoromban nem álmodtam arról, hogy egyszer majd egy ilyen összetartásnak, odaadásnak leszek a szemtanúja. Ott álltam, és nem tudtam másra gondolni, csupán arra, hogy Ződi István, Simon József, Sári Tibor, Fábián István és Rényi György mindent megtesznek annak érdekében, hogy a múlt a jelennek is regéljen. Sőt, ahogyan azt Simon Józsi bácsi is megjegyezte, a kincset az utókornak is őriznie kell majd. 

A több mint egy évszázados múltra visszatekintő stációk rohamosabban az elmúlt negyven évben kezdtek tönkremenni — mesélte Mellár József, a törökbecsei Assisi Szent Klára-, valamint az aracsi Szent István király templom egyházközösségének plébánosa. Hozzátette, korábban a temetőről az egyházközösség gondoskodott, de a ’70-es évektől a terület a helyi kommunális közvállalat felügyelete alá került. A baj forrása az, hogy azóta — az elhunyt hozzátartozóinak kérésére — a stációk közvetlen közelében is sírhelyek vannak. Ennek következményeként a talaj is meglazult, ily módon is gyengítve a keresztúti megállók alapját. József atya azt is megjegyezte, hogy a stációk mindegyike teljes felújításra szorul, a munkálatok időpontja azonban mindenképp az anyagi lehetőségektől függ majd. 

Ezek a sorok talán csekélységnek tűnnek ahhoz viszonyítva, hogy a törökbecsei temető tizennégy stációja mintegy száz éve regél az arra járóknak. Én azonban remélem, hogy a kálvária a közeljövőben új ruhát ölt magára, hiszen a bánáti település híveit a lelkiismeretük jó cselekedetek végrehajtására, segítőkészségre, összetartásra ösztönzi.