Összezavar a modern technika, és egyáltalán nem követem az újdonságokat ilyen téren. Pedig kellene. A számítógépem régi, a telefonom kőkorszaki, és mindig minden akkor mond csődöt, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Emiatt majdnem meghiúsult az előre megbeszélt interjú Vámos Miklóssal. Nagy kár lett volna, mert bár azt hittem, sok mindent tudok napjaink egyik legelismertebb írójáról, nagyot tévedtem. Például úgy hittem, eredeti nevén, Vámos Tiborként kezdte a publikálást.

Vámos Miklós (Burger Barna/commons.wikimedia.org)

— Nem alkottam Vámos Tibor néven semmit — javít ki Miklós mindjárt a beszélgetésünk elején. — A novellákat álneveken írtam, és nem jelent meg egy sem. Ekkor beadtam egy novellát az Új Íráshoz Vámos Tibor néven, és legnagyobb meglepetésemre elfogadták. Akkoriban gimnazista voltam. A főszerkesztő, Jovánovics Miklós megkért: ne írjak Vámos Tibor néven, mert van már Vámos Tibor akadémikus szerzőjük, és legalább egy betűt tegyek a nevemhez, vagy alkossak más keresztnéven. Mivel őt Miklósnak hívták, viccből azt mondtam, hogy legyen Miklós, erre ő szó nélkül áthúzta a Tibort, és odaírta, hogy Miklós. Így lettem Vámos Miklós. Nem tudom egyébként, hogy ha Tibor maradok, mi lett volna, de ha egy csöpp eszem van, akkor a Péter nevet választom, tekintve, hogy a magyar irodalomban a legsikeresebbek a Péterek.

* Jogászdiplomája van, de soha sem dolgozott jogászként. Meg sem fordult a fejében?

— Nem, mert nem volt jogállam, ezért furcsa is lett volna jogi munkát végezni. Egyébként meg már a jogi kar előtt megjelent jó néhány írásom, és számomra akkor már világos volt, hogy író leszek. De hát a szocialozmusban kellett valahová járni, különben közveszélyes munkakerülővé válik az ember. A bölcsészkarra politikai okokból nem vettek fel, úgyhogy egy évig nyomdászkodtam, aztán sikerült valahogy becsusszannoma a jogra, és azt nagy kínok között elvégeztem, de sosem akartam jogász lenni.

* A Zenga zének talán az egyik kedvenc könyvem öntől, ebben egy kisgyerek szemszögéből láthatjuk, milyen is volt a kommunizmus. Az egyik legfőbb kérdés, hogy akkor most van Isten, vagy nincs. Mennyi a regényben az önéletrajzi elem?

— Földhözragadt realista vagyok, ami annyit tesz, hogy a könyveimbe sok tény bekerül az életemből. De soha nem én szerepelek a könyvekben, és nem az én életemről írok: ami használható belőle, azt felhasználom, ami meg nem, azt helyettesítem más életével, vagy olyasmivel, amit kitalálok. Az bizonyos, hogy én ’56-ban hatéves voltam, sok mindent láttam, és az is biztos, hogy akkoriban hittanra járattak a nagyanyám követelésére. A nagyapám Ribárszky volt, tehát szláv, a nagyanyám pedig úgynevezett kitért zsidó — azaz soha az életében nem járt zsinagógába, viszont katolikus templomba annál inkább. Az ő követelésére jártam hittanra egy apácához úgy, mint a regénybeli kisfiú.

* Az Apák könyve talán a legismertebb regénye. Úgy tudom, ahhoz, hogy a regény valóban korhű legyen, minden fejezethez elolvasott legalább húsz olyan könyvet, amely egy-egy korban játszódik. Erre a könyvére a legbüszkébb?

— Igazából egyikre se vagyok legbüszkébb, mindegyikre úgy tekintek, mint a gyermekeimre, hiszen minden könyvet valahogy meg kell szülni, és ha már megszületett, az ember ragaszkodik hozzá. Egyébként semmiféle sorrendet nem tudok felállítani, hacsak azt nem, hogy mindig a legutóbbi áll a legközelebb a szívemhez, mert ott még kevés idő telt el a „szülési fájdalmak” óta. Ilyen alapon most a Hattyúk dala áll talán a legközelebb hozzám ebben a piallanatban. Az Apák könyve háromszáz év története, és nemcsak azért kellett azt a sok könyvet elolvasni, mert tanulmányozni akartam a történelmi tényeket, hanem azért is, mert az az elkeseredett ötletem támadt, hogy minden fejezetet nagyjából olyan magyar nyelven írok meg, mint amilyen akkor volt. Ehhez tanulmányozni kellett az 1700-as évek elejéről, közepéről, végéről a magyar nyelv használatát, tehát az volt a legegyszerűbb, ha az akkor íródott könyveket olvastam, és korabeli kifejezéseket gyűjtöttem. Nagyon nagy vízválasztó volt a nyelvújítás, mert amíg korban oda nem érünk a történetben, addig nem szerepelhetett nyelvújítási szó a könyvben. Ez nagyon bonyolulttá tette a munkámat. Ma már sokkal könnyebben menne, mert van internet, de akkoriban még nem volt. Elárulhatom, hogy a Hattyúk dala viszont kétezer év története, úgyhogy elképzelhető, ahhoz mennyit kellett kutatni. Az Apák könyve tíz évi munka volt, ebből három év a manuális írásé, az első hét az anyaggyűjtésé, rengeteg időt töltöttem a Széchenyi Könyvtárban. Most viszont csak az internetet kellett böngészni, habár legalább egy nagy ládányi könyv is összegyűlt Péccsel kapcsolatban, mert a helyszín Pécs és környéke. Sokkal nehezebb volt ezt megírni, mint az Apák könyvét, hiszen ezer évre visszamenőleg még van valamicske dokumentum, támpont, de 0-tól 1000-ig szinte semmi. Ott csak a józan észre, a képzeletre, esetleg a Bibliára hagyatkozhattam, mert már nagyon kevés a forrás.

* Olvasni vagy írni szeret inkább?

— Egyformán szeretek írni és olvasni, és szerintem legalább olyan jó olvasó vagyok, mint amilyen író.

* Kétezer év felkutatása nagyon nagy feladat. Ezek szerint szereti a kihívásokat. Elképzelhető mondjuk, hogy esetleg egy napon megír egy gyerekeknek szóló könyvet?

— Gyerekkönyvet nem fogok írni, mert olyat nem tudok. Valahányszor próbáltam, mindig felnőtteknek szóló könyv lett belőle. Ilyen volt A csillagok világa című regényem, melyet gyerekeknek akartam írni, de felnőtteknek szóló könyv lett belőle. Gyerekkönyvet tehát nem írok. Kihívás viszont mindig van, most például azzal próbálkozom, hogyan lehet zenéből, illetve zenére regényt írni. Kilenc fejezetből fog állni, kilenc év története lesz ez, Beethoven kilenc szimfóniáján fog alapulni. Ez azért is vonz annyira, mert a pályám legelső, regényszerű munkáját — mely inkább kisregény volt —, a tízes éveim végén írtam, tehát még nem voltam húsz, amikor befejeztem, és ez kilenc hónap eseményeit ölelte fel. Akkoriban voltam nyomdász, ez pedig egy ilyen történet, az a címe, hogy Borgisz. A borgisz a kilenc pontos betű, kilenc hónap, a főszereplőt pedig úgy hívják, hogy Najn Iván, ráadásul a könyv végére kilenc ujja marad. A kilences szám bűvöletében írodott tehát az első epikai munkám, egy regénypályázatra. Úgy érzem, hogy kellene még egy ilyet írni, és most ezen dolgozom. Elég nagy kihívás, van kilenc fejezet, mindegyik négy tételből áll, ahogyan a szimfóniák is — kivéve a hatodikat, mert az Beethovennél is kivételesen öt tételes. Minden tétel hangulatát olyannak próbálom megírni, amilyen a zene, tehát írás közben állandóan azt hallgatom. Hogy ez mennyire lehetséges, azt nem tudom, de nem is ez a lényeg, hiszen van itt egy történet, ahogyan az a regényekben lenni szokott, ez csak a szerkezete.

* Amikor leül írni, akkor az a fő szempont, hogy önmagának tetsszen az írás, vagy befolyásolja az, hogy a közönségnek, az olvasóknak mi lehet a vonzó?

— Nem befolyásol, szerintem az a biztos bukás. Milyen közönségnek? Ahány olvasó, annyiféle ízlés, annyiféle regény. Az Apák könyvét világszerte körülbelül másfél millióan olvasták el, az másfél millió különböző regény, mert mindenki a saját érzéseit, élményeit adja hozzá az általam írottakhoz. Az sem szempont, hogy nekem tetsszen, habár temészetes, hogy ami nem tetszik, azt nem adom ki. Az a fontos, hogy mindig van egy elképzelésem, mit szeretnék kifejezni önmagamból, a világból. Amikor befejeztem az írást, akkor egy dolog érdekel: ahogy felszerszámoztam az íjamat, és célba vettem valamit, az akkori tudásomhoz képest el tudtam-e menni a falig, tehát meg tudtam-e írni úgy, ahogy abban a pillanatban a legjobban tudtam. Az nem számít, hogy Goethe vagy Krúdy Gyula jobban írná meg, hiszen biztosan másképp írná meg. Csak az számít, hogy én ki tudjam hozni abból a témából a legjobbat, amennyi akkor tőlem telik. És ha úgy érzem, hogy sikerült — száz százalékra sohasem sikerül, de legalább kilencven százalék már elég —, akkor arra azt mondom, hogy rendben van.

* A gyermekei próbálkoznak az írással?

— A fiaim tizennégy évesek, náluk ezt még nem kell komolyan venni. Egyikük néha fabrikál verseket, de nem gondolnám, hogy ez most még megítélhető.

* Végezetül még csak annyit, hogy találkozhatunk-e önnel mostanában, ha nem is itt, a Vajdaságban, de valahol a határ másik oldalán, a közelben?

— Nem hiszem, ez most egy munkaidőszak, amúgy is tél van. A közeljövőben tehát biztosan nem. Egyébként szívesen elmegyek Szabadkára bármikor, de ahhoz megfelelő keret és meghívás szükséges. Voltam ott, amikor az Apák könyve megjelent, dedikálni és író-olvasó találkozón is, ám a közeljövőben biztos nem lesz lehetőség az újabb látogatásra. Úgy vagyok vele, hogy én már nyugdíjaskorú vagyok, be kell osztanom az erőt és az időt.