* Hogyan kezdődött a művészeti pályája?

— A nyelv mellett a gyereknek egy elemi kifejezési formája a rajzolás, van, hogy még nem tud beszélni, de már rajzol. Én is ugyanúgy alkottam, rajzoltam gyerekkoromban, mint mindenki, csak én nem hagytam abba. Valójában az egész családban megvolt a tehetség, hiszen a szüleim és a négy testvér is művészettel foglalkozott. Harasztiban fejeztem be az általános iskola alsó tagozatát, majd Vörösmarton a felsőt, ezután pedig az eszéki gimnázium tanulója voltam, de nehezen birkóztam meg a szerbhorvát nyelvvel. Egyik nap apám azzal az újsághírrel jött haza, hogy Újvidéken megnyílt az iparművészeti középiskola, és oda küldenek. Apám szava szent volt a családban, amit ezúttal nem is bántam, hiszen ez volt a titkos vágyam. Érdekelt a művészettörténet, a művészet minden ága, és a tudásszomjamnak köszönhetően jó eredményeket értem el a tanulmányaim során, másoknak is szívesen segítettem.

Gyurkovics Hunor

* Harminchét évig dolgozott tanárként. Hogyan próbálta megszerettetni a fiatalokkal a képzőművészetet?

— Nagy szabadságot kaptak minden korlátozás nélkül. Adtam nekik feladatokat, de mindig elmondtam, hogy ha nincs hozzá ihletük, akkor alkossanak más témában. Úgy hiszem, hogy ez hatásos volt. Párhuzamosan művészettörténetet is tanítottam, igyekeztem a nagy művészek stílusjegyeit, élettörténetét úgy átadni, hogy később felismerjék őket.

* Ha már a nagy művészeknél járunk, mondana néhány nevet, hogy kik álltak a legközelebb önhöz?

— Minden korszaknak vannak kiválóságai. Leonardo da Vinci egy olyan egyéniség volt, akit ma is világszerte emlegetnek, egyszerűen nem lehet tőle elvonatkoztatni. Az alkotásai mindenkire hatottak. Picasso azt vallotta, hogy a tanítómestere Leonardo és a természet volt. Hasonlóan vélekedem én is magamról. Egyébként Picasso is nagy hatással volt rám. Én a szimbolikus ábrázolásmódot kedvelem, mindegyik munkám egy szimbólumot fejez ki. A tökéletes egyszerűségre törekszem. William Blake volt egy olyan szimbolista festő, aki számomra nagyon szimpatikus, és, mondhatni, atyám is. Az egyik tanárom egyszer azt mondta, hogy a művészetben mindenkinek kell hogy legyen atyja, akire felnéz.

* Ha szín, akkor melyik a leghangsúlyosabb az ön művészetében?

— Nem tudok egyet kiválasztani. Tízéves koromban volt egy álmom, melyben a vörösmarti kollégium udvarán álltam a verőfényes napsütésben. Megláttam a földön egy karperecet, melyet felvettem, és a karomra csavartam. A karperec kígyóvá változott, belemart a kézfejembe, majd a kezem ügyébe került késsel levágtam a karomról a kígyót, mely láncszemekként hullott le a földre. A kígyó fognyoma két véres pontot hagyott a kézfejemen. Kiszívtam a mérget, ráköptem egy mellettem megjelenő vászonra, és a zöld folyadék lecsurgott, így egy zöld tónusú képet festettem. A következő pillanatban ugyanígy egy kék, majd egy vörös tónusú művet alkottam. A későbbiekben találkoztam egy álomfejtővel, aki szerint a saját művészeti korszakaimat álmodtam meg, amivel egyet is értek, mivel zöld tónusú képekkel kezdtem, aztán pedig a kék, majd a vörös volt a domináns. Azt hiszem, a mai napig a vörös korszakomnál tartok.

A művész a Noé bárkája című alkotásával

* A technikát illetően pedig az akvarellt és a pasztellt alkalmazza leginkább, ha jól tudom.

— Igen, és ezek mellett az akrilt. Kezdetben olajfestéket használtam, de ennek nagyon sok negatívuma van, mivel terpentinnel oldódik, mely mérgező. Volt olyan eset, hogy egy másnapi kiállításra készítettem egy képet, alkotás közben fáradtságomban elaludtam, és terpentinmérgezést kaptam. Sok téma jelenik meg a munkáimban, de valahol mind kapcsolódik egymáshoz. Úgy gondolom, fontos, hogy egy alkotásnak legyen mondanivalója, hogy kifejezzen valamit. Régen rossz, ha egy munkát meg kell magyarázni. Az ars poeticám valójában az, hogy röviden és velősen, világosan, mindenki számára érthetően fejezzek ki lényeges, fontos dolgokat a vizualitás nyelvén.

* Szervezőként és résztvevőként is jelen volt a művésztelepeken. Miért érezte ezt fontosnak?

— Gyakran kaptam meghívást magyarországi és itthoni művésztelepekre, ahová szívesen elmentünk Torok Sándor barátommal. Amikor néhány munkaév után a fizetésemből vásároltam egy autót, akkor azzal utaztunk. Fontos volt, mert ismerkedtünk, barátkoztunk, tapasztalatot cseréltünk, véleményeztük egymás munkáját, óhatatlanul is hatottunk egymásra, átvettünk valamit a másiktól, és kikerekítettük a saját mondanivalónkat. Torok azt állította, ő a művésztelepeken fejlődött, és ez így van, hiszen a művésztelepeken tovább tudunk lépni a saját művészetünkben.

* A képzőművészet mellett a néprajzkutatás is érdekli. Harasztiban található a Gyurkovics helytörténeti és néprajzi gyűjtemény. 

— Hagyományőrző vagyok, már gyerekként nagyon szerettem a régiségeket, ezért volt is egy saját kis „múzeumom”, mely sajnos a Rétfaluba költözésünkkor elkallódott. Szenvedélyesen gyűjtöttem a régiségeket, és szerettem volna megőrizni a múltat a jövendőnek, végig ez vezérelt. Az összegyűjtött anyagokból született meg az a gyűjtemény, amely a mai napig látogatható a Gyurkovics Helytörténeti Házban. A háború idején sok minden eltűnt és megsemmisült, de ennek ellenére az emlékkönyvben az áll, hogy a környék leggazdagabb néprajzi gyűjteménye.