* Kreatív közegben nőttél fel, művészet vett körül, főleg képzőművészet. Ez hatott arra, hogy te is efelé fordulj?

— Abszolút. Az elejétől bevonzott édesanyám világa. Kis koromban vele festegettem a kis szobájában, ahol dolgozott, utána a szüleimmel együtt építettük a házat, raktuk le a csempéket, háromhavonta átfestettem a szobám falát s átrendeztem mindent. Szerintem innen ered a térhez és a széphez való kötődésem is. S az, hogy mindenhol, ahol vagyok, kialakítom a teret, hogy olyan legyen, ahol nekem jó léteznem.

* Akkor egy fekete-fehér Ikea házban nem tudnál élni.

— Nem. Bár már hiányzott a fehér fal, mert otthon nincs egy négyzetcentiméternyi üres felület sem, jólesett egy kicsit az üres falak között lenni, de már megjött a kedvem, hogy feldíszítsem, válogatok majd saját alkotásokat és másét is. Lehet, csinálok a házban egy kiállítást is.

* Majd eljövök megnézni. Sok minden foglalkoztatott. Az egyetemet mi alapján választottad ki?

— Annyit tudtam, hogy olyan szakra, ahol sok a matek és a kémia, nem szeretnék menni. Sokat utazgattam középiskolában, részt vettem a Maštalište kultúrközpont tanfolyamain, beszélgetésein, pszichológiáról, filozófiáról hallgattam előadásokat, és tudtam, hogy ezeket kellene valahogy összegyúrni a művészettel. Aztán anyukám egyik nap azzal jött haza, hogy talált nekem egyetemet. Ez volt a látványtervező szak, eléggé új volt még, mi voltunk a második generáció. Elmentem a felkészítőre, s rájöttem, hogy ez az, ami nekem kell. Kicsi koromban is sokat jártam színházba, előbb Nagybecskerekre, később Újvidékre. Egyik első meghatározó előadásom a Puskás Zoltán rendezésében készült A dzsungel könyve volt. Színpadon is álltam, de soha nem élveztem annyira, mint a háttérmunkát, a folyamatot, az előkészületeket. Pszichológiára szerettem volna beiratkozni, de rájöttem, hogy mégsem szeretnék mások fejében turkálni, inkább a sajátoméban, amit a művészet által tudok legjobban művelni. A filozófiát pedig szintén tanáraim szerettették meg velem. Nagyon jó tanáraim voltak a középiskolában: Juhász András, Milica Velimirović, Alexandra Subotić, Kapusi Kornélia, akik arra tanítottak, hogy minden összekapcsolható és összefügg, s arra buzdítottak, hogy ezt a saját munkámban használjam.

* Az egyetem elvégzése után könnyen találtál munkát?

— Már az egyetem alatt is sokat dolgoztam: fesztiválokon, kisfilmeken, előadásokon, asszisztensként és egyedül is. Amikor beiratkoztam a mesterképzésre, megkérdezték, szeretnék-e munkatárs maradni az egyetemen két évig. Maradtam, majd érkezett az újabb kérdés, lennék-e asszisztens. Ehhez be kellett volna fejezni a doktori képzést. Úgy voltam vele, hogy nincs sok értelme, hogy a doktorit is ugyanazon az egyetemen végezzem el, de nézzük meg. Gyorsan rájöttem, hogy igazam volt, egy idő után sok mindennel nem értettem egyet, nem változtak a dolgok, sőt. Nem lehet az ember tanár is, és alkotóművész is, nem fér bele. S az volt a döntő, amikor megkérdeztem, elmehetnék-e Bécsbe egy Castellucci-előadásra, mert fontos lenne látnom, s az egyik tanárnő azt mondta, hogy most már lenyugodhatnék. Tisztelem a tanáraimat, sokat tanultam tőlük, de nem éreztem, hogy tovább tudnék ott fejlődni. S amikor így érzek, akkor tudom, váltani kell. 

* A Nyári Mozi Színházi Közösséggel viszont sok éve tart az együttműködésetek. Mi az, ami miatt esetükben azt érezted, tudsz fejlődni, ott van a helyed?

— Döbrei Dénes másodéven tartott nekünk mozgásórákat, és nagyon megszerettem a munkamódszerét. Megnyitott. Elkezdtem járni az előadásaikra, s harmadéven tartott egy tanfolyamot a színészosztálynak, ide bekéredzkedtünk egy barátnőmmel, itt kezdődött. Most már nem dolgozom annyira aktívan velük, van még egy futó projektum, melyben benne vagyok, de megint azt éreztem, kell a váltás. Viszont továbbra is itt vagyok, ha segítség kell nekik.

* Amikor díszletet tervezel, szereted, ha egyenes instrukciót ad a rendező, vagy inkább legyen úgy, ahogy te találtad ki?

— Soha nincs úgy, ahogy én találtam ki, de ez nem rossz dolog, mert szeretek együtt dolgozni a rendezővel, és ha van jelmeztervező, vele is. Sok mindentől függ ez. Rendezőtől, egy kicsit a pénztől is. A legjobban azt élvezem, ha az előadás látványvilágán, kellékeken, jelmezeken együtt tudok dolgozni rendezővel, színészekkel egyaránt. 

* Szokták mondani, hogy sok pénzből könnyű nagyot álmodni, de azt is, hogy ha kevés pénzből kell alkotni, az jobban előhozza az ember kreativitását.

— Mindkét állítással egyetértek. Viszont én akkor is azt nézem, hogy ne költsek hülyeségekre, ha több pénz van. Nehezebb és érdekesebb is nagyon kevés pénzből dolgozni, mert ilyenkor jön az, hogy megnézem, mit lehet újrahasznosítani, átalakítani, máshogy használni. Ezt is Déneséktől tanultam, azt hiszem. A Terra Vojvodina például az eddigi kedvenc díszletem és előadásom, mert ebben szervesen együttműködik a díszlet mindennel: fénnyel, jelmezzel, a színészekkel. Fontos számomra, hogy a tér megmozduljon, változzon az előadás során. 

* Hogy érzed, forog már a neved szakmai körökben? Több helyre hívnak dolgozni?

— Nem tudom. De én nem rakom ki mindenhova a munkáim, lehet, hogy kellene, de amíg ez nem jön természetesen, addig nem is fogom. Másokat nagyon jól el tudok adni és reklámozni, magamat valamiért nem. Most egyébként meglepődtem, mert kaptam egy felkérést, hogy tartsak hat—tíz éves gyerekeknek előadást az ókori görög hősökről és viseletükről az SZLA-ban. Nem tudom, honnan jutottam eszükbe. Vannak állandó embereim, akikkel együtt dolgozom, új felkérés ritkán jön be egyelőre, de nyitott vagyok.

* Említetted a Terra Vojvodinát. Van még olyan előadás, amely a szíved csücske?

— A Coloribus nostrit is imádtam, Ricz Árminnal Marosvásárhelyen csináltuk A tavasz ébredését, mely fantasztikus munka volt, jó volt ott dolgozni az emberekkel a műhelyben, sokat tanultam. S a Tartuffe-öt is szerettem. 

* A Kalandor Kft.-vel, melyről nemrég egy interjúban már beszéltünk, interaktív előadásokat készítetek gyerekek számára. Új forma, új nézőközönség. Kellenek ezek az új kihívások neked?

— Nagyon. Nem is az új formák, hanem az, hogy gyerekeknek csináljunk valamit. Nekem gyerekként sokat számítottak a jó gyerekelőadások, foglalkozások, mentorok, s ezt egy kicsit hiányolom Szerbiából. Hajdú Tamás és Sárcsevity Hajdú Bea lányainak nemrég csináltunk egy születésnapi előadást, annak alapján, amit ők kértek, és nagyon jól sikerült. Eléggé komolyan vesszük ezt, nagy terveink vannak, ez egy út konkrét célokkal, hasznosnak érzem magam, el tudom engedni a fantáziám, és adok valamit a gyerekeknek, amit még nem tapasztaltak.

* Ha azt mondom, motivációvesztés, kiégés, megcsapott ennek a szele valaha?

— Időnként előbukkan, főleg egy-egy projektum végeztével. Akkor egy vagy több hónapig nem is dolgozom. Eléggé kampánymunkás vagyok, amit kezdek elfogadni. Egyszerűen így működöm. Meg kell emésztenem azt a sok mindent, ami velem történik. Sokszor ezt kiégésnek élem meg, és sokszor az is. Próbálok tenni ellene, de át kell magamon eresztenem, meg kell élnem. 

* Amikor színházat nézel, mennyire vagy kritikus, illetve mennyire figyeled első körben a látványt, díszletet, jelmezeket?

— Ha a sztori azonnal behúz, akkor csak később veszem észre a díszletet, ami annak a jele, hogy jól működik az előadás. Régebben sokkal kritikusabb voltam, most nagyon fontosnak tartom a darab üzenetét, történetét, a dramaturgiát, és hogy ez jól működjön fénnyel, hanggal, díszlettel, színészi játékkal. Az egészet nézem. Ha rossz az előadás, akkor kezdem ezeket külön figyelni, hogy azért találjak benne valami jót.

* Nagy tanítók, ihletők?

— Jung. Sok könyvét olvastam, sok munkám alapul a művein vagy az ezek alapján végzett kutatásaimon. Aztán ott van mindig és örökké Alejandro Jodorowsky, de nemcsak a filmjei, hanem az írásai is. Sokkal többet megtanulok belőlük a világról, magamról és az ő világáról, és ezeket össze tudom kapcsolni a sajátommal. Kimsooja egy koreai művésznő, akinek munkáival a Velencei Biennálén találkoztam. Ő szintén a térrel foglalkozik a képzőművészet keretében. Matija Ferlin (rendező, színész) és testvére, Mauritio Ferlin (díszlettervező) munkája is mindig megihlet, valamint táncelőadások és a zene, ezekből pedig nagyon sok van.

* Mi vár rád a következő évadban? Ha jól tudom, lesz egy munkátok Debrecenben.

— Maróthy Zorka Annával fogunk dolgozni egy gyerekelőadáson, a mesét ő írta, ő rendezi. A címe Nincs mese. Együtt csináljuk a látványt, s ő készíti a bábszerkezeti rajzokat is. Vicces, Zorka-világos, mesés történet lesz, ezért is örülök, hogy felkért. Jó vele dolgozni, és nagyon motiváló. Teljesen őrült világa van. A bemutató szeptember végén lesz a debreceni Vojtina Bábszínházban. És remélem, ismét sikerül Madeira szigetén töltenem a decembert és a január elejét. Két éve voltam itt egy művésztelepen, ez a MultiMadeira, itt fejeztem be a mesterszakos diplomakiállításom. Akkor a szervezésből is kivettem a részem, de akivel akkor dolgoztam, most babázik, úgyhogy lehet, megpróbálom egyedül megszervezni. Jó lenne egy kicsit lassabb tempójú dolgot csinálni, barátokkal, ismerősökkel. S ott a tenger. Anélkül nem tudok működni, fontos eleme az életemnek. A kalandoros csoporttal pedig az a nagy tervünk, hogy készítünk a gyerekek számára egy Mikulás-váró előadást, kitalált, őrült karakterekkel, melyet szeretnénk iskolákban, játszóházakban bemutatni, összegyűjteni egy kis pénzt, s ebből elmenni Madeirára, pihenni egyet, majd közösen alkotni valami újat.