— A gyerekek, de főleg az unokám kérlelt, hogy jelentkezzek — kezdi a beszélgetést az asszony olyan közvetlen hangon, mintha régi barátság kötne össze bennünket. — Szerintem nincs sok érdekesség az életemben, talán annyi, hogy az ember sorsát elsősorban az határozza meg, hová születik. Lehettem volna nagyon okos, törekvő lány, de semmit sem ért volna, hiszen az apám a falu temetőcsősze volt. Abban az időben ez határozta meg a helyünket azon a bizonyos ranglétrán.

Hárman voltunk testvérek, én vagyok a középső gyerek. A nővérem alighogy férjhez ment, meghalt, az öcsém él ugyan, de nem ápolunk szoros kapcsolatot. Mivel egy szem fiú volt, lehetővé tették számára, hogy szakmát tanuljon. A katonaság után egy gyárban kapott munkát a közeli nagyvárosban, és ott ismerte meg a feleségét is, akinek a családunk igazából semmit sem számított. A sógornőmnek „köszönhetem”, hogy gyermekkoromban mindenki egy kicsit ütődöttnek tartott. Azt hiszem, minden elmaradottabb környezetben egy kicsit elmeháborodottnak tartják a temetőcsősz gyerekeit, hiszen felmerül a kérdés: normális ember hogy élhet éjjel-nappal a halottak társaságában? Már apám foglalkozásából leszűrhető, hogy nem voltunk gazdagok. A temető szélén levő alacsony, vert falú ház is szolgálati lakás volt, ám mi azt tartottuk otthonunknak. Amikor apám hirtelen meghalt, anyám úgy döntött, hogy ott maradunk, majd ő végzi a teendőket a lakhatásért cserébe. Én voltam az, akire mindig számíthatott, hiszen az öcsém még iskolába járt, a nővérem pedig beteges volt.

Nem féltem semmitől és senkitől. Nagyon hamar megtanultam, hogy akik a házunk körül nyugszanak, azok már nem tehetnek semmit, az élők pedig általában csendesek, békések a temetőben. Megtörtént, hogy a koca éjjel kitörte az ólajtót, és a sírok között kellett megkeresnem. Arra is emlékszem, hogyan ragadt rám a boszorkány „becenév”. Egy szeles éjszaka a falubeli, pityókás legények fogadásból a temetőn át vezető úton indultak haza. Libasorban mentek, az első legény pedig rémülten megtorpant, amikor az egyik sír mögül valaki integetett neki. Én éppen lámpaoltásba kezdtem, amikor meghallottam a hangzavart. Kimentem, majd látva a mozdulni sem merő legényeket, odaléptem a sírhoz, és csak annyit mondtam: na, ne ijesztgesd ezeket a bátor legényeket. Azóta sem tudtam bizonyítani, hogy ezt az egyik koszorú szélrázta papírszalagjának mondtam, miközben bedugtam a növények közé. A megjegyzésemet pedig gúnynak szántam. Szerintük azonban beszédbe elegyedtem a halottal. Sokan most is úgy tudják, hogy természetfölötti képességem van. Egy ideig nagyon sokat szenvedtem emiatt. Nem volt elég, hogy szegény családból származtam, és csak négy elemit végezhettem el, ráadásul a boszorkány titulust is viselnem kellett anélkül, hogy védekezni tudtam volna. Lassan elmaradoztak azok a falubeli lányok is, akik időnként vasárnap délután eljöttek hozzám. Ilyenkor együtt álmodoztunk, papírdarabkákra fiúneveket írtunk, és csukott szemmel húztuk ki a cédulákat egy cipősdobozból azzal a céllal, hogy megtudjuk, mi lesz a neve a jövendőbeli hites urunknak.

Ahogy lekoptak a barátnők, úgy maradtam el én is a falusi mulatságokról. Bálba sosem jártam, mert anyám már idős volt, és mindig fáradt, sosem tudott elkísérni. Egyedül pedig csak a rossz lányok jártak bálba. Állítólag a sógornőm küldött hozzánk egy fiatalembert, hogy vegyen szemügyre — állítása szerint meg akart menteni attól, hogy a temetőben haljak meg. A legény előbb anyámmal beszélt, csak utána kérdezte meg, elmennék-e vele vasárnap a bálba. Valahogy így kezdődött a kapcsolatunk, melyből alig néhány hónap múlva házasság lett. Emlékszem, anyám kétségbe volt esve. Nem a házasságom miatt, hanem mert félt, hogy kilakoltatják az otthonából. Megígértük neki, hogy amíg ő él, nem megyünk el. Végül még hat évet töltöttünk el a „szolgálati lakásban” — a fiam még ott született, a másik két gyerek, a két lány már a városban. Tudja, amikor beköltöztünk a lakásba, éreztem, hogy az igazi élet jelentősen különbözik a temetőben eltöltött évektől. Lassan kezdtem magamhoz térni, sok mindent megtanultam, amiről azelőtt nem is hallottam. A férjem néhány év múlva — főleg, ha ebéd után megivott egy pohárka bort — nevetve mesélte a gyerekeknek, hogy az anyjuk végre feltámadt. Nem feltámadás ez, inkább az élet belégzése, felismerés, hogy az élőknek az élők közt a helyük. A gyerekek felnőttek, kijárták az iskolát, már csak a legfiatalabb él velünk. Van egy tizenhat éves unokám is, és úgy érzem, semmiben sem különbözöm más, egyszerű asszonyoktól. Az pedig, hogy én mégiscsak a temetőcsősz lánya vagyok, csak akkor jut eszembe, ha rokont, ismerőst kísérünk az utolsó útjára.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com