* Branka. A ’90-es évek Jugoszláviája, szülészeti osztályról ellopott csecsemők. Honnan ez az ötlet?

— Oláh Tamás, a film írója s társrendezője olvasott erről valamikor, ő vetette fel, hogy foglalkozzunk vele, mert izgalmas téma. Én egyáltalán nem tudtam, hogy ilyen valóban történt. Körbekérdeztük az ismerősöket, és kiderült, hogy elég sokan ismernek valakit, aki ismer valakit, akivel történt hasonló, vagy gyanakszik rá. Akkor döbbentünk rá, hogy ez egy olyan tabu, amelyhez valahogy mind tudunk kapcsolódni. Ez egy megoldatlan, igen mély téma.

Fotó: Bezzeg Gyula

* És hogy lehetett ezzel foglalkozni? Mármint feltételezem, hogy erről nem szívesen beszél az sem, akinek talán köze lehetett hozzá.

— Biztosan nem, és mi sem szerettük volna igaz történetekre építeni a filmet, inkább mi magunk írtuk meg a forgatókönyvet, és általa mesélünk róla úgy, hogy közben izgalmas, feszes legyen. Tamás mondja mindig, és igaza van, hogy így kevésbé befolyásolt bennünket egy igazi, személyes tragédia, melyet egy anyának át kellett élnie. Megelőzte mindezt egy kutatómunka, mely szintén érdekes, hiszen semmi sem bizonyított, semmi sem bizonyítható. Nem tudni, hogy egy gyermek, akiről azt mondták annak idején, hogy meghalt, az valóban meghalt-e, vagy elvitték valahová. Így tehát az eltűnt vagy eladott gyermekek számát sem lehet pontosan felbecsülni. Igazán megterhelő volt hónapokon keresztül ilyen szörnyűségekről olvasni.

* Amikor egy film témáján agyalsz, merre keresgélsz?

— Leginkább azt vinném filmre, ami az életben egyébként is aggaszt, vagy amit izgalmasnak találok, amin megakad a gondolatom. Most is van a fejemben néhány ilyen téma, amely filmre kívánkozik. De olyan is volt már, hogy olvastam egy drámát, melyről azt gondoltam, megérne egy filmet. Szerintem ez bárhol szembejöhet. Embere válogatja, hogy ki miben lát megfilmesíteni érdemes történetet. Egy apróság is lehet találó. Kovács István filmje például arról szól, hogy valaki a ’90-es évek Szarajevójában hajat szeretne mosni.

A Branka forgatásán (fotók: Szvacsek Attila)

* Ákos, miért éppen operatőr lett belőled, és nem, mondjuk, rendező?

— Ennek nagyon egyszerű, profán oka van. Édesapám azt mondta, legyen valami szakma a kezemben. Biztosan egyszerűbb egy operatőrnek, mint egy rendezőnek. Valamint Baráth Attila gimnáziumi társam negyedévesen megkérdezte, hogy van-e kameránk, mert ha igen, vigyem el, és csináljunk filmet. Volt. Elvittem, és megcsináltuk az első filmünket. S akkor ott ez nagyon elkezdett érdekelni. A filmkészítés. Hiszen azt láttam, elég, ha van hozzá egy kameránk meg egy vágóprogramunk, illetve valami vagy valaki, akit felveszünk. Akkor persze még nem sejtettem, hogy azért ez annál sokkal több. Akkoriban kezdtem fotózni is, s azt éreztem, talán van érzékem a képi megfogalmazáshoz. A fenti okok miatt iratkoztam be végül az operatőr szakra. Befejeztem az egyetemet, és operatőr lettem.

* De azért a rendezés felé is kacsingattál.

— Igen, működött bennem egy ilyen erő, hogy történetet akarok elmesélni, s ennek az elmesélésnek is a motorja, a magja lenni. Egyébként az operatőr is az, de másként. Nagyon szeretem, ha felkérnek, hogy fényképezzek egy filmet, mert az egy egész másfajta koncentrációt igényel, más figyelemrendszert. A tudásod, a tapasztalatod máshogy, más dolgokra kell összpontosítanod.

* Most már azért elég sok film van mögötted. Hogyan és kinek ajánlanád ezt a szakmát?

— Nagy varázsereje van ennek az úgynevezett filmcsinálásnak, bizonyos, hogy nagyon bele lehet szeretni. Nekem is sikerült. Ebben az egész őrültségben talán az a legjobb, hogy mindig valami újat lehet csinálni. Hogy nincs két egyforma napom. Mostanában sajnos velem is megtörténik néha, hogy munkaként tekintek rá, de az esetek 90 százalékában őrült szerelemmel tudom csinálni, és nem munkaként gondolok rá. A rendezőnek kell hogy legyen egy víziója, s onnan ugyan sok lépés, hogy azt az operatőr meg tudja valósítani, meg tudja adni egy film vizuális alapját, de közös nyelvet beszélnek, egy területen mozognak. Szóval olyan bolondoknak ajánlom, akiknek van valami elképzelésük arról, miként lehetne egy keretbe komponálni a körülöttük levő világot, és nem félnek attól, hogy nincs biztos munkahely meg munkaidő.

* Ez jó. Viszont most máshogy kellene megkérdeznem, hogy min dolgozol jelenleg, hiszen ez nem munka.

— Haha. Hát most majdnem minden formátumban van egy tervem, tervünk. Kisjátékfilm, két nagyjátékfilm, az egyik már egészen kidolgozott állapotban, a másik még ötletszinten, továbbá egy sorozaton is agyalunk. Én így érzem jól magam mint alkotóember, ha az elmém mindig le van kötve valamivel. Ráadásul a filmes szakmában állandó jelleggel kell próbálkozni, pályázni, és ha valami nem nyer, akkor továbblépni. De szerencsére tele vagyunk tervekkel. Például Tolnai Szabolccsal és Oláh Tamással írtunk egy forgatókönyvet Aaron Blumm Biciklizéseink Török Zolival című regénye alapján. Ez egy nagyjátékfilm lesz, melynek az első felét leforgattuk. Nagyon igyekszünk most a másodikra is támogatást szerezni.

* Említetted, hogy egy sorozaton is gondolkoztok, és ennek most nyilván óriási divatja van.

— Azt hiszem, az embernek mindig volt igénye a drámára. Ezért járunk színházba, olvasunk könyveket, nézünk meg egy jó filmet. Hogy viszontlássuk magunkat, a viszonyainkat, a környezetünket. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy valami olyan különös helyre kerüljünk, amelyet egyáltalán nem ismerünk, elképzelni sem tudtunk. Persze az emberek a különös helyeken is ugyanolyanok. A streamingszolgáltatók és az okostévék elterjedésével pedig még egyszerűbb lett megkapnunk a napi drámaadagot. Arról nem is beszélve, hogy a pandémia okozta bezártság csak tetézte ezt. Az utóbbi időkben biztosan sok embernek segített leküzdeni a magányt az, hogy le tudta kötni magát. Volt kiért, miért izgulnia, hosszú évadokon keresztül. Valójában végig lehet feküdni egy napot, és megnézni két évadot egy jó sorozatból, aztán fájó derékkal felkelni az ágyból, azzal az élménnyel, hogy milyen izgalmas volt ez a nap. A jól ismert szappanoperák mellett megjelentek az igazi filmdrámák, thrillerek, krimik, akár több évados, akár rövidebb sorozatokról beszélünk. S egyre több pénzt fektetnek beléjük, ami azt eredményezi, hogy a forgatókönyvek tökéletesek, a képek gyönyörűek, a főszerepet pedig sztárok játsszák. Minden megvolt ahhoz, hogy ez így legyen.

* Éppen a Szalontüdő című remek kisfilmet nézted, amikor hívtalak. Ha egy filmkészítő filmet néz, mi alapján választja ki, hogy mi legyen az?

— Most lett tizenöt éves a Szalontüdő. Pompás, egyszerű kisjátékfilm, nézzék meg! A kérdés nagyon jó, mert amikor már ott tart az ember, hogy valahol a saját készülő filmjének keresi a világát, akkor megpróbál ahhoz hasonlóakat nézni. Sokszor van, hogy újranézek egy filmet, melyről tudom, hogy hasonlít arra, amilyet csinálni szeretnék, vagy legalábbis vannak benne olyan motívumok, amelyek megjelennének az én jövőbeli munkámban is. Máskor szembejön valami, amiről tudom, hogy én is be tudnám építeni. Egy beállítás, mozdulat vagy jelenetsor. Megpróbálom ezeket ellesni. Persze van, hogy szórakozik a filmkészítő, és jövőben játszódó világvége-sci-fit néz, melynek semmi köze a munkájához.

* Magyarországon az utóbbi években igen sok jó alkotás született. Szerinted most, 2021-ben könnyebb vagy nehezebb filmet készíteni?

— Mondják, hogy amikor kizárólag filmszalagra forgattak, drága és nehéz volt a munka. Most azonban akárki készíthet filmet, akár egy mobillal is, és otthon is összevághatja. Ez valóban megkönnyíti a dolgunkat. Viszont éppen ezért jön létre olyan mennyiségű film és mozgókép, hogy nagyon magasan van a léc, és innentől kezdve ezeknek valami nagyon újat, izgalmasat, fontosat kell mutatniuk, különben az embereket nem fogja érdekelni a történeted.

* Említetted, hogy már saját nagyjátékfilm is tervben van. És hát mi, a közönség is örülnénk egy egész estés K. Kovács-mozinak. Elárulhatsz erről egy picit többet?

— Oláh Tamással van egy tervünk, mely egy nagyon egyszerű, egy délután alatt játszódó dráma kevés szereplővel. Azt a kérdést járjuk körbe, hogy mennyire figyelünk arra, hogy az öregeink, az időseink mit hagynak ránk, s ezt az örökséget mi hogyan visszük tovább, valamint hogy foglalkozunk-e egyáltalán az őseinkkel, vagy inkább csak az örökséggel. Hát ennyit mondhatok el most róla, aztán meglátjuk, sikerül-e meg is valósítanunk magát a filmet. Remélem, igen.