Az egy évtizedes múltra visszatekintő Aracs Társadalmi Szervezet 1998-tól évente elismerésben részesíti azokat a kiemelkedő magyar közéleti személyiségeket, akik egyrészt a délvidéki magyarság megmaradását, kulturális és gazdasági gyarapodását szolgálják, másrészt a díjjal kárpótolni igyekszik azt a fáradozást, megaláztatást vagy nem ritkán akár üldöztetést is, amit e nemes munka sikeréért a díjazottaknak el kellett szenvedniük. Aracs-díjban az idén a szociológus MIRNICS Károly magiszter részesült.
* A népesedés problematikáját, a kisebbségi létet kutató szakember számára mit jelent az elismerés?
- Még akkor is meglepetésszerűen hat a díj, ha elérkezik a hetvenegyedik életévéhez az ember, s ha viszonylag elég kiadós munkásság áll mögötte. Az én munkásságom viszont igazából csak 1990 után tudott kibontakozni, annak előtte nagymértékben a tisztviselői létemhez kötődött. Próbálkozásaim persze voltak akkor is, amelyek viszont súlyos következményekkel jártak számomra. Az 1970-től megjelenő írásaimért kizártak a közéletből. Tevékenységem nem tetszett az akkori hatalmi köröknek. A munkahelyemen maradhattam ugyan, de a kapcsolataimtól teljesen elszigeteltek.
* Ezúttal nemzeti közösségünk civil szervezete, az Aracs Társadalmi Szervezet ismerte el több évtizedes munkásságodat. Miként látod közösségünk helyzetét és a civil társadalom kialakulását?
- Nemzeti kisebbségünk rossz időben rossz helyen él, 1920-tól napjainkig, ennek következményét mindannyian érezzük. A rendelkezésemre álló adatok birtokában mondhatom, továbbra is olyan kisebbségpolitikát folytat ez az ország, amely arra irányul, hogy megszabaduljon ettől a kisebbségtől. A kérdés második részével kapcsolatban pedig fontosnak tartom elmondani: megtisztelő számomra, hogy nekem ítélték a Délvidék egyetlen díját, amelyet a kisebbség önmagának ad. Az Aracs-díj már a nevével is utal arra, hogy ez a kisebbség, jóllehet veszélyeztetve van, mégis él, mint ahogyan az aracsi templom romjai is állnak.
* Az elmúlt évtizedek alatt rendszeresen feltártad a népszámlálási adatok mögött rejlő figyelmeztető jeleket. Ma már egyre gyakrabban találkozhatunk olyan nézetekkel, hogy a nemzeti jelleg hangsúlyozásával a kisebbség kirekeszti önmagát a tágabb közösségből.
- Aki nem tud nemzeti és az annak nagy humanisztikus töltést adó keresztényi szellemiségben gondolkodni, az nem tud semmit sem tenni a megmaradás érdekében. E két fő jellemvonásunk figyelmen kívül hagyásával hontalanok lennénk, olyanok, mint akiket kilőttek a világűrbe. Aki a mai körülmények között arra apellál, hogy nemzetietlen ideológiával megoldhatók társadalmi kérdések, az nagy tévedésben van. A régi politikusok összelopkodták a gondolatokat, és mindig mint a sajátjukat továbbították őket. åk voltak a megoldások kiötlői, a társadalmi bajok orvoslói. Ma fordítva kell a politikusi szerepkörre tekinteni, amelyben a civil szervezetek, de a gondolkodó, tenni akaró ember is helyet kap. Tehát nem személytelen politikát kell folytatni, hanem az emberi kezdeményezés megnevezéséből kell kiindulni. Azt hiszem, nemzeti közösségünkben még mindig van kellő nemzeti tudat a túléléshez, habár mindent elkövettek, hogy kiirtsák belőlünk.
* Hogyan látod napjainkban a délvidéki magyarság fogyatkozásának kérdését?
- Állandóan visszatérő gondolat vidékünkön, hogy ha fogyatkozunk, akkor már nincs is bennünk nemzeti érzés. Azért meg kell itt különböztetni a fogyatkozást kiváltó okok sokaságát. Mi az, ami belső ok, és mi az, ami rajtunk kívül álló ok. Azt hiszem, nem mindig a számarányunkból kell kiindulnunk, hanem abból, hogy ki mit tesz a közösségért. Ha mindent megteszünk érte, akkor annak nem veszhet el a hozadéka. Ebben az országban konkrét intézkedések még nem történtek a népességcsökkenés megállítására.
Alapjaiban más viszonyulásra van szükség a népességpolitika területén, mintsem a községi vagy tartományi egyszeri családtámogatás.
* Az utóbbi időben mind gyakoribb téma a tolerancia.
- Ki beszél ma toleranciáról? Hallani-e egyetlen szerb politikus szájából ezt a szót? Csak mi, kisebbségiek beszélünk róla! A szomszédos országból érkeznek a kezdeményezések, hogy a szerb társadalomban végső ideje a toleráns magatartást visszaállítani. Nem mintha az egyszer is meglett volna. Szerintem a szerb társadalomban soha sem volt meg igazán a polgári alapon nyugvó tolerancia. Még a titói időkben sem. Ott egészen más szándékok bújtak meg a politika mögött. Ezek a szándékok tovább élnek. A szerb közvélemény-kutatások nem tudják eltusolni azt, hogy a szerb társadalomban még nincs meg a toleráns készség a kisebbségi közösségek iránt. Mindent alávetettek a kosovói kérdés megoldásának, de ennek semmi köze a toleranciához.
* Napjainkban elsősorban Erdéllyel kapcsolatosan röppent fel a hír, hogy az autonómia fogalma mára túlhaladott.
- Látszatautonómiák - tudjuk - léteztek már az úgynevezett szocialista országokban is. Az egykori látszatautonómiának végre valóságos formát kell öltenie, hogy minden kisebbségi közösség - bármely területen - élhesse a maga életét, és fejleszthesse kapcsolatait más etnikai közösségekkel. Nem lehet fejlesztheti ugyanis a kapcsolatait, ha minden szinten minden politikai intézkedés a kisebbség megsemmisítésére irányul. Ezt üzeni ugyanis maga a tény, hogy a szerbiai költségvetésből az összes nemzeti tanács működésére hatvanmillió dinárt adnak, vagy egy-egy kisebbség művelődési tevékenységét mindössze tíz-húsz millió dinárral támogatják. Ez a szerb állam toleranciája a kisebbségekkel szemben? Az autonómia tulajdonképpen az, ha a kisebbség önmagában is tudja élni a maga szükségleteinek megfelelő életét, ha tevékenyen meg tudja teremteni a megmaradásához elengedhetetlen feltételeket, amelyeket egész biztosan nem a szerb társadalom fogalmaz meg számára, hiszen honnan tudhatják mások, hogy mi az, ami számunkra fontos.
* A múltban gyakran elhangzott, de napjainkban is hallani, hogy a kisebbségek a híd szerepét töltik be a népek kapcsolattartásában.
- Ez a hídszerep az egypártrendszer kedvelt szólama volt. De hogyan is fest ez a híd? Az anyaországból állandóan jönnek a kezdeményezések, ellenkező irányból azonban nem érkezik semmilyen kezdeményezés. A híd tehát csak egy irányban járható? Ilyen hídtól Isten óvjon bennünket! Beengedik Szerbiába a magyar, német vállalkozókat? Beengedik Dél-Szerbiába. Ide viszont a kimondottan kulturális hatásokat sem engedik be, holott Szerbiába a pozitív ráhatás mindig északról érkezett.