A kora reggeli órákban is élénk a forgalom, az üzletek, a patyolattiszta konténerek, a tükörfényes márványpadlózat arról tanúskodik, hogy itt nem élnek szegény emberek. A lányom figyelmeztet, nézzek szét jobban: a padokon ülve itt is bóbiskolnak hajléktalanok. Az egyikük — kifogástalan magyarsággal — vállalta a beszélgetést.

— A hajléktalanság sok fázisát éltem meg az utóbbi néhány év alatt — mondja a tiszta, de gyűrött öltönyű, nyakkendős, borostás arcú, idősebb férfi. — A parkok és a hídlábak nyújtotta menedéket még nem használtam, sok év után még mindig fontos nekem, hogy fedél legyen a fejem felett, akkor nem érzem annyira a nyomorúságomat. Nem tudom, mit szeretne tőlem hallani, a történetem ugyanis nem szokványos. Úgy mesélek majd, mintha önmagammal beszélgetnék, mert időnként erre nagyon nagy szükségem van. Ebben az esetben megkönnyíti a dolgot, hogy maga teljesen ismeretlen, és az olvasókat sem ismerem, akik majd elszörnyülködnek a mondottakon.

A szüleim gyárban dolgoztak, volt egy nővérem is, aki húszéves korában meghalt. Már középiskolás koromban udvaroltam a jövendőbeli feleségemnek, és miután érettségiztünk, összeköltöztünk. Mindketten egyetemre indultunk, én be is fejeztem, de neki nem volt elég türelme a tanuláshoz a mindennapi munka mellett — közben ugyanis dolgoztunk, a szüleink nem segítettek, mert ellenezték, hogy összekerüljünk. Szerintük túl fiatalok és éretlenek voltunk egy komoly kapcsolathoz. Én pedagógiai főiskolát fejeztem be, és egy középiskolában helyezkedtem el. Ahogy megkaptam az oklevelet, azonnal megesküdtünk, és belevágtunk a nagy kalandba: a házaséletbe. Mindketten gyereket akartunk, de a feleségem sajnos nem lett állapotos. Nem estünk kétségbe, mindketten meg voltunk győződve róla, hogy előbb-utóbb szülők leszünk. Lakást vettünk, berendeztük, autónk volt, még egy pici hétvégi házat is összehoztunk a Duna mellett, arra számítva, hogy a gyerekeknek majd jót tesz, ha nyáron a természetben lesznek.

Már tizedik éve voltunk házasok, de még mindig gyermek nélkül. Közben átestünk rengeteg vizsgálaton, de semmi sem történt, még az sem derült ki, hogy melyikünknél van gond. Tudom, hogy nincs mentség arra, amit tettem, de összemelegedtem egy érettségiző tanítványommal. Tudtam, hogy elég rossz híre van az iskolában, de szép volt, kacér, és valamilyen furcsa megszállottsággal ragaszkodott hozzám. Sikerrel befejezte az iskolát, a kapcsolatunk pedig folytatódott. Nekem csak az volt fontos, hogy a feleségem ne tudja meg, nem akartam megalázni. De amikor tíz évvel ezelőtt a lány azt mondta, hogy terhes, és a gyerek az enyém, először gondoltam arra, hogy elhagyom a feleségem. És így is történt. Mielőtt elmentem volna, a páromnak azt mondtam, hogy nem akarok elválni, de ha megszületik a baba, és minden rendben lesz, akkor megbeszéljük a továbbiakat. És ő elfogadta ezt. Otthagytam az állásomat, és a lány javaslatára Bécsbe jöttünk. Persze megfelelő fokú nyelvtudás nélkül csak fizikai munkát kaptam, melyből nem sok mindenre tellett. A lány nem dolgozott a terhesség miatt. Megszületett a kislegény, én eszelősen ragaszkodtam hozzá, és egyre többet dolgoztam, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Megtörtént, hogy nem tudtuk fizetni a lakást, hát másikba költöztünk, de az anyagi helyzetünk ugyanolyan maradt. A fiam első születésnapját úgy akartam megünnepelni, ahogyan illik. Ekkoriban alig voltam otthon, és egy éjjel, amikor hazaértem, egy ismeretlen férfit találtam a lakásban, akiről kiderült: a fiam apja. Ő is a születésnapra jött! Ekkor egy keserves, undorító eseményekkel teli időszak következett, majd az alkohol, végül a tettlegesség. Az életem kártyavárként omlott össze. Higgye el, az égvilágon semmi sem érdekelt. Otthagytam a lakást a lánnyal és a kislegénnyel együtt. Rengeteget ittam, és akkor szoktam ide a vasútállomásra.

A rendszertelen táplálkozás, a hideg, a tisztálkodás hiánya stb. miatt súlyosan megbetegedtem. Kapok valamennyi segélyt, melyet minden hónapban elosztok a feleségem és a lány között, én pedig továbbra is a kukából élek, a várótermi padon alszom. De az álmom nyugodt. Úgy érzem, az ostobaságom árát fizetem, és erre szerintem az egész életem nem lesz elég. Tudja, a hajléktalan „hálótársaim” mindegyikének van története. A rendőrök rendkívül korrektek velünk. Ha véletlenül kinyújtózkodunk a padon, széken, felébresztenek bennünket, és elküldenek. Mi másik váróba megyünk, ezt a rendőrök is tudják. És oda is eljönnek, ismét ébresztés, költözködés másik váróba. És lassan kivirrad. Sokan ismernek, sokan tanár úrnak szólítanak. Valamilyen tiszteletnek örvendek itt. És azt hiszem, ez életem végéig így is marad. Lassan már a szégyenérzetem is elmúlik. Remélem, itt fejezem majd be valamelyik várótermi széken az utamat, nem pedig a híd alatt. Mert ennyit érdemlek.

A nyitókép illusztráció