home 2024. július 16., Valter napja
Online előfizetés
A tabutémákról is bátran ír
Markovics Annamária
2024.07.06.
LXXIX. évf. 27. szám
A tabutémákról is bátran ír

A kisebbségi létről vagy a kisebbségi női létről ezeknek a soroknak az olvasói sokat tudnának mesélni. Ahogyan arról is, milyen volt a ’80-as és a ’90-es években kisebbségben élni, hogyan tudtak a nők boldogulni vagy túlélni.

Arról is tudnának mesélni, mi történik azokkal a lányokkal, akik a jobb élet vagy a több pénz reményében külföldre szegődnek dolgozni, de aztán kiderül, hogy nem munkát adtak nekik, hanem őket közvetítették ki prostituáltként. Ahogyan nyilván bólogatva fogadja el mindenki azt a nagy bölcsességet, hogy egy nő két dologért tenne meg bármit: hogy legyen gyereke, és hogy ne legyen gyereke. A felvidéki származású Durica Katarina éppen ezekkel a témákkal foglalkozik regényeiben.

 

Szlovákul szeretni

„Örökké oda vágyakozom vissza, ahonnan elindultam, amikor pedig hazajövök, már nem azt találom, amire vágytam”.

Szlovákiai magyar, felvidéki magyar, szerbiai magyar, vajdasági magyar, határon túli magyar. Ez mind egyre megy. Egyre megy most is, és a ’80-as években is így volt. Kisebbségben élni soha sehol nem volt könnyű. Kisebbségi nőként pedig még nehezebb volt boldogulni. Mert még ha a férfiak bele is kezdtek valamibe, az asszonynak „hallgass” volt a neve, maximum tördelhette a kezeit, hogy hazajön-e egy-egy bizniszből a férje vagy a fia.

Ez volt Durica Katarina második regénye (az első elhanyagolható), és érződött rajta, hogy még keresi a hangját, a stílusát, a témáit. Néha bukdácsolnak a mondatok, több történetszálat próbál belepréselni, mint amennyit kellene, túl sok a külföldi helyszín, de mindezek ellenére érdemes foglalkozni vele, mert ami nem túl sok vagy túl kevés benne, az pont annyira jó, hogy megérje elolvasni miatta a 300 oldalas regényt.

A Szlovákul szeretni családi titkokról, soha el nem mondott történetekről, besúgásról, emigrációról, szégyenről és az otthon, na meg az identitás kereséséről szól. És a végére persze az is kiderül, hogy aki magyar, az hiába született Szlovákiában, nem tud szlovákul szeretni.


A szerző felvétele

 

A rendes lányok csendben sírnak

Míg a Szlovákul szeretni a szlovákiai, felvidéki ’80-as évekbe, A rendes lányok csendben sírnak már a ’90-es évekbe kalauzol el bennünket. Megismerjük a korszak mackónadrágos maffiózóit, azokat a kisstílű bűnözőket, akikkel ugyanabban az időszakban, meg még később is, Szerbiában is lehetett találkozni. Susis nadrág, köpködés, asszonyverő trikó, láncok, ujjakon forgatott kocsikulcs… Ismerős? Hát persze hogy az. Suttyó, aki fontosnak képzeli magát. Ilyen alakokkal volt tele a ’90-es évek Szlovákiája is. Lehetett rettegni a „saját” bűnözőktől és a másik, a többségi nemzet bűnözőitől is, főleg, hogy éppen fellángolt a nacionalizmus.

Egyrészt — ahogy Majka is mondja — „a kilencvenes években mindenki táncolt”, másrészt viszont a nacionalista indulatok mellett minden más eltörpült. Szlovákiában háború ugyan nem volt, de minden más igen. Szintén Majkát idézve: „Ne legyünk büszkék, de a mienk volt, / a ’90-es évek, tudod, ilyen volt.” 

De ne merüljünk el a nosztalgiában, és a regény nem is hagy senkit nosztalgiázni. A ’90-es évek Felvidékén a helyi maffia uralkodott, rettegésben tartott mindenkit, bekebelezett mindent.

Ahogy a többi Durica Katarina-könyv, ez is valódi történetek felhasználásával készült, ezekből gyurmázta össze az írónő a különböző karaktereket és történetszálakat. Fikció tehát, de mégsem, hiszen mindez megtörtént, még ha az elkövetőket máshogy is hívták. A három elbeszélő egyikében bárki magára ismerhet, és elgondolkodhat azon, ő elfordította volna-e a fejét, becsukta volna-e a szemét, vagy megpróbált volna-e szembeszállni mindennel és mindenkivel. A tapasztalat viszont azt mutatja, majdnem mindenkiben erősebb a túlélési ösztön, mint az erkölcsi kódex, így valószínűleg mi is úgy tettünk volna, ahogy ezek a nők. Csukott szemmel tűrtük volna, hogy megtörténjen a történelem. Már csak az a kérdés, hogy ki melyik nő lett volna. Az, akit az utcáról elhurcolnak, az, akinek eltűnik a férje vagy a gyereke, vagy az, akinek éppen a férjéből vagy a gyerekéből válik bűnöző.

„Megszoktuk, belefőttünk, mint béka a levesbe. Ha megfogsz egy békát, és forró vízzel teli fazékba teszed, akkor kiugrik rögtön, kapálózni kezd. De ha a langyos vízbe zárod a fazékba, és fokozatosan melegíted a vizet, akkor nem ellenkezik. Szépen lassan megfő anélkül, hogy protestálna. Hát így voltunk valahogy mi is. Voltak pillanatok, amikor el sem tudtuk képzelni, hogy jutottunk mi idáig.”

 

Városi rókák

A dunaszerdahelyi maffia világából a csúcseurópai szervezett bűnözésbe vezet be a Városi rókák című regény. Szintén igaz történetek alapján íródott, és a prostitúció sötét világát mutatja be. Olyan lányokat, akik ezt akarták, és olyanokat, akik egyáltalán nem erre az életre vágytak, és megpróbálnak kilépni, vagy már azt sem, csak beletörődtek a sorsukba. Megmutatja azonban azt az oldalt is, amely ugyan nem a prostituálódásról szól, valahogy azonban mégis. Feleségekről, akik otthon unatkoznak, miközben a férjük ki tudja, mit csinál, viszont ők jól élnek, megvan mindenük. Eladták magukat? Lemondtak saját magukról a jó életért cserébe? Nem könnyű kérdés, és ez nem könnyű nyári olvasmány, az biztos.

„Gergő alsógatyája volt a kezemben, amikor kitört belőlem a zokogás. Hogy a kurva életbe, nem erről volt szó. Én nem akarok házicseléd lenni. A férjemet akarom! Nem az alsógatyáját mosni, nem az ingeit vasalni, nem esténként a konyhaasztal mellett várni, hanem beszélgetni vele. Ölelni, szeretni, mint régen. Egyenrangú partnernek lenni, feleségnek, társnak, szeretőnek. Nem a háttérországnak. Nem mögötte akarok lenni, hanem mellette.”

Az emberkereskedelem nem is lehet könnyű kérdés, hiszen évente fiatal lányok és fiúk ezrei tűnnek el világszerte, és később kiderül (vagy nem), hogy emberkereskedők áldozatai lettek, akik eladták őket bordélyházaknak vagy gazdag embereknek, hogy prostituált és/vagy rabszolga váljon belőlük.

A Városi rókák azonban nemcsak szenvedéstörténet, nemcsak a kihasznált és becsapott lányokról szól, nemcsak az ő hátterüket, reményeiket és motivációikat tárja fel, hanem a másik oldalt is. Mondjuk úgy, a felhasználó oldalát. Hogy kik azok, akik életben tartják az emberkereskedelmet, kik azok, akik miatt fiatal lányokat és fiúkat rabolnak el, és hova kerülnek azok, akik a jobb élet reményében, rossz munkaközvetítőt választva Nyugatra mennek dolgozni, csak éppen nem azt a munkát fogják végezni, amelyet szerettek volna. Durica Katarina bemutatja azt a diplomáciai, politikusi elitet, amely kihasználja ezeket a fiatalokat, azt a felső réteget, amely életben tartja az emberkereskedelmet Európában. És ettől a történetszáltól lesz ez a regény egyszerre letehetetlen és borzasztó.

 

Mennyit adtál érte?

Ez a könyv már az íróvá érett Durica Katarina műve. A felépítésétől a történetvezetésén át a témaválasztásig minden nagyon a helyén van benne. A dokumentarista regény a béranyaság kérdését járja körül különböző nézőpontokból. Megismerhetünk olyan nőket, akik szeretnének gyereket, de nem lehet nekik, és olyanokat, akiknek lehet gyerekük, csak pénzük nincs felnevelni. A titoknak és tabunak számító, Magyarországon és Szerbiában is illegális béranyaságról szól ez a könyv, és olyan kérdéseket vet fel, mint hogy kiből és miért lesz béranya, illetve ki mennyit és miért fizetne azért, hogy más hordja ki a gyerekét. Természetesen az is felmerül, hogy mit érez a béranya, amikor a szülés után azonnal át kell adnia a gyereket valaki másnak, hiszen az ő méhét csak „bérbe vették”.

„Nem volt hátra, és nem volt előre. A jelen meg inkább ne lett volna”

A négy elbeszélő mindegyikét meg tudjuk érteni valamilyen szinten, és meg is kell értenünk. Ítélkezni azonban nem szabad, ahogyan az írónő sem teszi, csak elénk tárja ezt az általában láthatatlan világot. A béranyaság tabu, nem beszélünk róla, de attól még van. A Mennyit adtál érte? című könyvet pedig nemcsak azoknak kellene elolvasniuk, akik valamilyen szinten érintettek, hanem mindenkinek, aki találkozott már olyan nővel, aki nagyon szeretne anya lenni, de valamiért ez eddig nem sikerült. Mert ezeket a nőket megismerve döbbenhetünk rá igazán, meddig képes elmenni valaki azért, hogy élete legnagyobb vágya megvalósuljon.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..