A személyiségfejlődés társadalmi vetülete - a szokványostól a devianciáig
A deviáns magatartás kialakulásában egyaránt szerepet játszik az azonosulási folyamat zavara és a kialakuló személyiségrendszer érzelmi alapjainak a hiánya. A sokféle hajlamosító tényező közül alapvető az anya érzelmileg elhanyagoló magatartása, az anyától való korai - ideiglenes vagy tartós - elszakadás, mindkét szülő részéről pedig a gyermek valamilyen formájú elutasítása. Akitől megvonták az érzelmi táplálékot, annak egyetlen segítsége az erőszak. A szeretetében megcsalt gyermeknek felnőttkorra már csak a gyűlölet marad.
Az érzelmi megvonás és elutasítás ősi félelmeket mozgósít - elszakadási és megsemmisülési félelmeket -, amelyek a csalódásból eredő agresszív érzések mellett kárjavító késztetéseket is beindítanak.
Az egyensúlyba jutás lehetőségei
Ha jól érezzük magunkat abban a világban, amelyben élünk, ha kis közösségeink körében elfogadásra találunk, akkor nem jelenik meg bennünk a magárahagyatottságból eredő elvágyódás, menekülési törekvés. A személyiségfejlődés útjain dominálóvá váló magányosságérzés a fiatalkorban a valamilyen közösséghez tartozás törekvéseit indítja el. A kis közösségek - a galerik közössége - feloldják a fiatal magányosságát, elfogadtatásra és társra talál, ugyanakkor azonban csak az antiszociális normákkal való azonosulást díjazza. A galerit a közös ''ügy” köti össze, nincsenek hasznos együttes programok, sem egyéb tervek vagy vágyak a jövőre nézve. Ezek a fiatalok többszörösen veszélyeztetettekké válnak, mert az élettel szembeni elközömbösödés, a minden érték tagadása, az értékek hiánya üressé, érdektelenné alakítja a személyiséget, ami egyaránt vihet az öngyilkosság vagy a bűnözés irányába.
Ha a család nem tud elegendő vonzerőt kisugározni, ha nem tudja kialakítani a gyermek odatartozási érzéseit, akkor könnyen elsodorják a külső hatások, amikor fejlődése eredményeként kijut a külvilágba, és megismer más közösségeket is. A családok többsége ma - a rohanó élettel igazolva önmagukat - zilált, érzelmileg gyakran elhanyagoló, más része kifelé a ''tökéletes” családképet nyújtja. A gyerekeknek ''mindent” megadnak a szülők, de nem veszik észre, hogy a pénz, az ajándékok, a kívánságok teljesítése mellett a legfontosabbat nem nyújtják: a gyermek felé való nyílt odafordulást, törődést és a szeretetet. A gyermekek - a megfelelő belső értékrendszer hiányában - egyszerűen kijátsszák a mindent megengedő szülőket. Amit nem ad meg az egyik szülő, azt azonnal teljesíti a másik. Az egymásnak ellentmondó nevelési attitűdök érzelmileg jóvátehetetlenül lerombolják mindkét szülő tekintélyét. A gyermek azt tesz, amit akar, így végül is egyedül marad. Amit nem kap meg a családtól, azt megkeresi másutt. Így alakulnak ki az említett galerik, az összetartozás érzését nyújtva, amely érzés a fiatal számára minden ajándéknál többet ér. Ha az odatartozás érzése nem alakul ki a családban, kialakul rajta kívül, értelemszerűen elfogadva azokat az értékeket, amelyek családon kívüliek. Ha a gyermek kapcsolattartása a szülőkkel bármilyen okból kifolyólag tartósan akadályozva van, akkor teljeséggel érthető, hogy olyan személyiségrendszert épít fel magában, amely nem a szülőké. És minél tovább tart az egymástól való távolmaradás, a szülők annál idegenebbek lesznek a gyermek számára. A szülők hiánya és a kötődési igény kényszerítő súlya alatt a fejlődő személyiség csak úgy tud egyben maradni, ha megtalálja a számára valamilyen biztonságot jelentő egyensúlyt.
Fontos tudni azonban azt is, hogy a fejlődő személyiség plaszticitása, a belső változásra való nyitottság magában rejti a traumákon való túljutás, mondjuk azt: az önfejlődés ígéretét is. Ha idejében megtörténik a zavar felismerése, ha a gyermek a szorongás állapotában megfelelő segítséget kap, akkor a zavarok nagyon sokszor kedvezően megoldhatók és rendezhetők. De abban a hamis illúzióban ne ringassuk magunkat, hogy a gyerek ''kinövi” a baját. Erre egyedül - érthető okokból - nem képes. Ne hagyjuk, hogy a baj súlyossá váljon! Nincs az a hiba, amelyet ne lehetne kijavítani, és minél hamarabb látunk hozzá, annál jobb. Pszichés segítségre van szüksége, mert a kapcsolatzavar és az érzelmi krízis éppolyan úton, módon szüntethető meg, mint ahogyan kialakult: emberi kapcsolat által. Ez elsősorban a kijavított szülő-család-gyermek kapcsolattól várható el. És a legsikeresebb is - ha van hozzá szülői-nevelői kapacitás. Ennek hiányában a pszichoterápia a gyógyító kapcsolat, amely az egyensúlyba kerülés lehetséges útja.
A pszichoterápia segít feltárni és feldolgozni a szocializálódás folyamatában bekövetkezett töréseket, hibákat és konfliktusokat. Segít abban, hogy a fejlődő személyiség örömszerző kapcsolatteremtésre váljék képessé.
Az egyensúly megtalálásához járul hozzá a családterápia is. Mert amint korábban megfogalmaztuk: a gyermek érzelmi zavara a kontaktusaiban zavart család tünete is. A családi kapcsolatok zavarainak korrigálása, érzelmi összhangjának kialakítása az a kívánt légkör, amelyben a fejlődő személyiség biztonságban járhatja be a szocializálódás útjait.