A szocializálódás útjain (6.)
A személyiségfejlődés társadalmi vetülete - a szokványostól a devianciáig
Az érzelmi élet zavaraira - a neurózisra - hajlamosító tényezők alapot teremtenek arra, hogy a személyiség fejlődése megrekedjen, téves vágányra csússzon. Bizonyos, hogy a környezettel való életképes kontaktus kialakítása egyáltalán nem könnyű a fejlődő egyén számára, akinek kettős feladatnak kell megfelelnie: egyrészt autonómiára kell törekednie, másrészt meg kell tanulnia a másokhoz való alkalmazkodást. A lelkileg sérült egyén nem tudja megtalálni a megfelelő középutat, és emiatt számos konfliktussal találja szembe magát. Nem mer szembenézni törekvéseivel, fél a felelősségtől, a mások véleményétől. Ezért elfojtja kívánságait, törekvéseit, amelyek megvalósítása a környezet kedvezőtlen reakcióját váltaná ki. Ennek következtében aztán kialakul benne egy túlkorlátozó önvédelem, majd egy ingatag lelki egyensúly, amely akár már kicsiny külső behatásokra is krízisbe kerül.
A fejlődő személyiség neurotikus zavarai
A személyiség fejlődése - a viszonylag egyenletes biológiai fejlődéshez viszonyítva - egyenlőtlenül folytatódik. Ebben szerepe van annak is, hogy az egyes életszakaszokban megtanult viselkedésmódokat nem szívesen adjuk fel az új követelményeknek megfelelő magatartásformákért. Az egyszer bevált eredményes magatartásmódok készséggé válnak a személyiségben, és hasonló helyzetekben könnyen ,,visszajárnak' akkor is, amikor már magasabb szintű, érettebb viselkedésre lenne szükség. Azt mondhatnók, hogy az új alkalmazkodási formák tanulásakor a régi, bevált viselkedési formák vetélkednek a nehezen működő újabbakkal. A már meghaladott viselkedési szintek vonzereje különösen akkor nagy, ha az új követelmények még ijesztőek a fejlődő személyiség számára. Ha ilyenkor nem kap elegendő támaszt, biztonságot és segítséget a környezettől, akkor könnyen visszacsúszik az alacsonyabb viselkedési szintre. Ez a regresszió állapota - olyan védekező mechanizmus, amely egész életünkön át végigkísér. Ahhoz, hogy krízisállapotokban, lelki traumákban egyfajta egyensúlyban maradhassunk, visszaesünk egy alacsonyabb viselkedési szintre. Az iskolába induló gyermek újra szopni kezdi az ujját, éjszaka felriad, felsír; az új környezetbe kerülő adoleszcens elbizonytalanodik, viselkedése rendezetlenné, célszerűtlenné válik, visszahúzódik, nem barátkozik; felnőttként, ha hirtelen elveszítjük társunkat, reakcióinkban megjelennek az éretlenség elemei, a sírás, a tehetetlenségérzés, a depresszió.
A gyermekkorban megjelenő pszichés zavarok felismerésére általában akkor kerül sor, amikor a fejlődő személyiség magatartása az addig megszokottól eltérővé válik. Akkor figyelnek fel rá, amikor nem úgy viselkedik, mint a hasonló korú társai, és a változást akkor értékelik betegségként, ha meghaladja a környezet tűrőképességét. A gyermek pedig a környezet által felkínált betegszerep elfogadásával megtalálja helyzete szociális kereteit - nem büntetik tovább, betegnek tartják, kímélik stb. Minél nyugtalanítóbb a környezet számára az észlelt zavar, annál többet foglalkoznak a gyerekkel, fokozottabb törődéssel veszik körül.
Nagyon gyakran a szülők már gyermekük születése előtt hordoznak magukban egy képet az ideális gyerekről. Ezt a belső képet vetítik vissza rá, ennek tükrében igyekeznek elérni, hogy gyermekük olyanná váljon, amilyennek látni szeretnék. Ezzel belekényszerítik egyfajta hálójába az olyan elvárásoknak, amelyek teljesíthetetlenek számára. Amikor ennek hozományaként megjelenik a neurotikus zavar, a betegség, amely jelentős fordulatot eredményez a családban. A betegség minden más kérdést háttérbe szorít, és a gyermekkel kapcsolatos elégedetlenségük magyarázatra talál a betegségben. A gyermek neurotikus tünete teljesen elfoglalja a családot, felszippantja a családban rejlő konfliktusokat, és a gyermek betegsége egyetlen problémaként jelenik meg. Ez azért lehetséges, mert a fejlődő személyiségben megjelenő pszichés zavarok többnyire a családi háttér egyensúlyának zavarát tükrözik. Más esetben, más okból kedvezőtlen, megbetegítő hatású családi helyzetek esetén is többnyire a gyermek az, aki a feszült légkörből eredő, agressziót elszenvedő szereplő, rajta csattannak a szülők összeütközésének indulatai. Ha viselkedése olyan, amilyet az apa és az anya egymásban elítél, akkor még inkább belekerül a rosszallások, a büntetések veszélyébe. Rajta futhat le a szülők egymásnak szóló, vagy a külső környezetből hazavitt indulata. Szándéktalanul is benne büntethetik meg élettársuk rossz tulajdonságait. Így a családi viszályokban mindig a gyermek az, aki a legrosszabbul jár.
Azt látni tehát, hogy a gyermekkori neurotikus zavarok szinte mindig a családi háttér diszharmóniáját jelzik. A fejlődő személyiség visszatükrözi azokat a konfliktusokat, amelyeket élettere, családja hordoz. A személyiségrendszer egyensúlybomlását kifejező neurotikus zavarok megjelenése vészjelzés. A fejlődő személyiség belső és a környezettel való külső konfliktusainak a jelei. Ezek a jelzések a megzavart szocializációról szólnak, amelyben szinte mindig a szülők a főszereplők.
(Folytatjuk)