A személyiség fejlődési folyamatában sok olyan tényező jelenhet - és jelenik is - meg, amely megzavarja, esetleg tartósan blokkolja, vagy éppenséggel tévútra tereli a szocializálódást. Az anya-gyermek kapcsolatban megvalósuló kezdeti szocializálódás a fejlődés előrehaladtával átterjed a gyermek környezetére, mindkét szülőre, a közösségre, a családra. Most már alapvetően a családi tényezők a meghatározók - a már említett nevelési attitűdök meg a gyermek-környezet kapcsolattartásban történő pszichotraumák, lelki megrázkódtatások - abban, hogy a személyiség egészséges vagy zavarral teli, neurotikus úton halad tovább. Az érzelmi élet zavarira - a neurózisra - hajlamosító tényezők ilyenkor magában a családban vannak.
Az érzelmi élet zavaraira hajlamosító családi tényezők,
avagy a neurózis gyökerei
A családi szerepek a szülőknek jól körülírható feladatokat adnak, amelyekben a férfi-nő, anya-apa szerep szerinti magatartásformák élesen elkülönülnek. Nem nyújthatja azt az anya, amit az apa teljesíthet. Amennyire fontos az anya léte a fejlődés korai fokán, ugyanannyira fontos az apa a gyermekkor további szakaszaiban, a szabálytudat, a szociális értékek, a normák és az önkontroll elsajátításához a fejlődő személyiségben.
A csonka család nem tud a gyermek számára megfelelő férfi-nő mintát nyújtani, és bár ezt pótolni igyekszik a családon kívüli közösség, azt az érzelmi miliőt sohasem képes nyújtani, amelyet a kétoldalú viszony - az anyai védelem, szeretet, illetve az apai erő és korlátozás - biztosít a családban. Nem könnyű, és teljes értékűen sosem keresztülvihető, hogy a nevelésben egyedül maradó szülő a másik fél helyett is adjon. Éljenek bár együtt a szülők, ha bármelyikük hosszabb távon ,,megvonja magát' a gyermektől, a szocializálódás csonka módon történik. És ez fordítva is érvényes: ha különélnek is, de mindketten a gyermekért összehangolják nevelési attitűdjeiket, a szocializálódás nagyobb megrázkódtatások nélkül halad a maga útján.
Neurózis irányába viszi a személyiség fejlődését, ha a családi miliő rejtetten vagy nyíltan feszült. A kedvezőtlen családi légkör egyik formája az, amikor a szülők gondosan ügyelnek arra, hogy a gyermekek ne vegyék észre a hibákat, feszültségeket. Összetűzéseiket elrejtik, de azt a gyermekek mégis felfedezik a nyugtalan és rideg, rájuk figyelni nem tudó vagy éppen túlszabályozó szülők magatartásából. A gyermekek nagyon érzékenyen reagálnak arra, ahogyan mondunk valamit. Emlékezzünk a metakommunikációról mondottakra: könnyen észreveszik a megfogalmazásban megbúvó ellentmondást - a kétirányú üzenetet -, ha a magatartás, a gesztusok, a mozdulatok mást közölnek. A szocializáció során megtanuljuk megérezni a közlések érzelmi, hangulati tartalmát, és sokkal inkább reagálunk erre, mint magukra a szavakra.
Gyakori az is, amikor a szülők már lemondtak a házassági egyensúly helyreállításáról. Ilyenkor nemritkán a gyermeküket tekintik vigasznak. Tőle várnak kárpótlást, benne kívánnak minden örömet megtalálni. Az önállóságra törekvő gyermek nem képes pótolni egy elhibázott felnőtti élet igényeit, ez nem is várható el tőle. A szülő-gyermek kapcsolatban ilyenkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a kölcsönös csalódás, ami aztán tovább erősíti a feszült családi légkört. Ezért lényeges, hogy a gyermek ne helyettesítse valamelyik szülő számára az érzelmileg hiányzó másikat. Az anya ne a fia iránti túlzott szeretet útján kárpótolja elromlott házasságát, és az apa ne a lányára vetítse a nők elleni haragját azért, mert feleségében nem találta meg az igazi társat. A gyermekkel szemben még ma is az a tévhit van jelen, hogy a kicsi nem üt vissza. Ha a gyermek azonnal nem üt is vissza, a felelőtlen tett később sokszorosan megbosszulja magát. A gyermek önálló személyiség, nem pótolhatja az elvesztett házastársat, nem teheti életét pontosan olyanná, mint azt szülei szeretnék, nem lehet a szülői düh levezetésének tárgya, nem lehet bűnbak a szülők közti feszültségekben.
A fejlődő személyiség neurotizálódását vetíti előre a szülő személyiségének - rejtett vagy nyílt - zavara is. Ha valamelyik szülő a saját gyerekkorából egy számára fontos személlyel kapcsolatban (anya, apa, testvér stb.) elintézetlenül hagyott konfliktusokat visz be saját családi életébe, gyakori, hogy gyermekére tolja át tudattalanul ezeket a problémákat. Így felújít olyan sérelmeket, amelyeket annak idején nem zárt le, és akkori összeütközéseit most a gyermekével folytatja. Ezért viselkedése érthetetlen a gyermeke számára, megzavarja kapcsolatukat, és rossz irányba viszi el a gyermek lelki fejlődését.
Végül említsük meg azt a veszélyforrást is, amikor a szülő szándéka az, hogy mindenáron a maga képére nevelje gyermekét. Ez olyan agyonkorlátozó és domináló szülői viselkedéssel jár, amely csak lázadást provokálhat a gyermekben. Ezt váltja ki legtöbb esetben a szülőnek a saját gyerekkorára való hivatkozó példálózása is. A gyermek ,,csak azért sem' tesz úgy, mint az apja vagy az anyja, mert saját életét kívánja élni a saját lehetőségei szerint. Az a természetes és egészséges, ha a szülők ebben támogatják.
A gyerekek nem a szülők másolatai.
(Folytatjuk)