Kovács Tamás szereti a kihívásokat, ösztönzően hat rá, ha egy színházi előadás vagy egy film kedvéért el kell sajátítania egy bizonyos készséget. A Magyar menyegző kedvéért néptáncolni tanult meg. A színművésszel az alkotás kulisszatitkairól is beszélgettünk.

— Ezt a filmet az idén tavasszal forgattuk, több mint harminc napig. Ez egy nagyon sűrű időszak volt, előtte pedig táncórákra kellett járnom. Én egyáltalán nem tudtam néptáncolni, az is túlzás, hogy most tudok, de valamelyest betekintést kaptam magába a néptáncba. Ez egy nagyon izgalmas feladat és életre szóló élmény volt. Kíváncsian várom, hogy mit fog szólni a nagyközönség, mert nekünk a szívünk-lelkünk benne van ebben a filmben.

Fotók: MTI

* Könnyű volt a néptánc elsajátítása?

— Amikor a casting után felhívtak, hogy az enyém a szerep, hozzá is tették, hogy egy táncpróbára el kell mennem, hogy megnézzék, mennyire vagyok botlábú, majd egy nagyon intenzív két hónap következett, amikor a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek a táncosaival gyakoroltam, szatmárit, legényest, kalotaszegit, mezőségit. Hihetetlenül könnyednek és lazának tűnik a néptánc, amikor a profik adják elő, de rendkívül nehéz, legalábbis nekem nehéz volt, de jó feladat. Alapjában a színész örül annak, ha valamiben el kell mélyítenie a tudását, ezeket én mindig nagyon várom, nagyon szeretem, ha valamilyen készséget meg kell tanulnom. Nagyon sok munkát fektettem bele, remélem, ez majd a filmvásznon is látszik.

* Ez idáig milyen készségeket kellett elsajátítanod filmek kedvéért?

— Volt egy sorozat, melyet nyolc éve forgattunk, ott meg kellett tanulnom mixerkedni, gördeszkázni, de a színházban is volt olyan előadás, amelyhez meg kellett tanulnom zsonglőrködni, dobókésekkel, dobócsillagokkal bánni. Ezek mindig nagyon izgalmas dolgok. Most is örültem ennek a feladatnak.

* Visszatérve a Magyar menyegzőhöz, mely az 1970-es évek végén játszódik, mesélj egy kicsit a történetről.

— Két fiatal egyetemistáról van szó, Péterről és Andrásról, akik nagyon jó barátok, és egy véletlen folytán kerülnek Erdélybe. Én Pétert játszom. A fiatalok András unokatestvérének a lagzijára mennek Erdélybe. Ott bonyolódik a történet. Jelenleg ennél többet nem mondhatok. A pesti fickó véletlenül kerül oda, ez valójában identitáskeresés Péter számára. Azt akartuk megmutatni ezzel a filmmel, hogy a magyar néptáncnak, a népzenének milyen közösségteremtő ereje van. Azt hiszem, ez nagyon szépen meg is jelenik a vásznon. Péter egy igen népszerű fickó a lányok körében, van egy bandája is, de megfordul vele a világ, amikor Erdélybe kerül. Egy számára teljesen idegen közegben találja magát. Abban bízunk, hogy Péterrel együtt vonódik be a néző is a történetbe, úgy lesz részese ennek a népi világnak.

* Említetted, hogy az alkotók célja az is, hogy megmutassák, milyen közösségteremtő ereje van a néptáncnak és a népzenének. Vajdaságban nagyon sok gyerek néptáncol. Magyarországon mit tapasztalsz ezen a téren?

— Úgy látom, hogy szubkultúraként létezik itt a néptánc, de a táncházmozgalomnak az a célja, hogy minél szélesebb körhöz elérjen, ahogyan ennek a filmnek is, és ez egy jó forma, hogy egy szép, romantikus történetbe van ágyazva ez az egész. Meg tudjuk mutatni a népi kultúrának ezt a sokszínűségét, és azt hiszem, ha valaki megnézi ezt a filmet, és utána azt érzi, hogy szívesen elmenne egy táncházba, s rácsapna kettőt a lábára, akkor megérte elkészíteni ezt a filmet.

* Neked meghozta a kedved ez a film a táncházhoz, főleg, hogy most meg is tanultál néptáncolni?

— Előtte is jártam, vagyis ez túlzás, voltam több alkalommal, egy nagyon jó barátom vitt engem néhány éve először táncházba. Akkor is éreztem, milyen hihetetlen energiák vannak ott, és milyen életigenlő a közeg. Számomra ez azért is volt különösen nagy élmény, mert úgy érzem, igazi barátságokat kötöttem a forgatás alatt meg a felkészülés során, ami talán az egyik legfontosabb dolog az életben.

* Eddig csak külföldön mutatták be a filmet. A Tallinni Fekete Éjszakák Filmfesztiválon láthatták először.

— Hatalmas dolog, hogy A kategóriás fesztiválon a versenyprogramban szerepelt, ráadásul a nyitófilm volt a Magyar menyegző. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ki tudtunk utazni, ott ültünk a vetítésen, érdekes élmény volt, hogy hogyan fogadták azok az emberek, akiknek semmi közük nincs a magyar nyelvhez meg a magyar népi kultúrához. Úgy éreztem, nagyon nyitottak és fogékonyak voltak. Izgultam a vetítés közben, de azt éreztem, hatott rájuk ez a film. Volt utána kérdezz-felelek kör is, és izgalmas kérdések fogalmazódtak meg. Ott volt az első vetítés, majd november 15-én Kolozsváron. Azon sajnos nem tudtam részt venni, de nagy sikerrel debütált a film. Magyarországon január végén lesz majd látható a mozikban.

* Mire kíváncsiak azok az emberek, akiknek nincs kapcsolatuk a magyar népi kultúrával, de felkeltette érdeklődésüket a film?

— Először is megkérdezték, hogy miért készítettünk erről a témáról filmet, majd azt, hogy miért csak most született meg. Tőlem azt kérdezték, hogy én profi táncos vagyok-e, ami nagyon hízelgő volt számomra. Nem igazán értették a Trianont. Azt veszem észre, hogy Európában és a tengerentúlon nem igazán tudják, mi az, hogy határon túli magyarnak lenni, milyen ezt megélni. A film az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején játszódik, a Ceaușescu-érában, ettől csak még keményebb. Ezekre voltak kíváncsiak, ezt taglaltuk. Ez is fontos része a filmnek.

* Milyen élmény volt részt venni egy A kategóriás filmszemlén, jelen lenni, élvezni a bemutatót és a csillogást?

— Ilyen élményem korábban nem volt. Nagyon izgultam, és felemelő volt. Örültem annak, hogy eljuthattam ide, és együtt ünnepelhettük a filmet. Tudtam külföldiekkel beszélgetni. Nagyon nagy, életre szóló élmény volt. Remélem, a filmnek is hosszú élete lesz, és sok mindenkihez eljut.

* Mostanában min dolgozol? Hogyan alakul ez az időszak?

— Az idén szerződtem át a Vígszínházba Székesfehérvárról. Az egyik bemutatóm az Igazából komédia, mely 2050-ben játszódik, és sok mindenről szól, arról is, hogy a színházban nem színészek, hanem robotok játszanak. Én egy fiatal írót alakítok, aki beleszeret az egyik robotba. Azt gondolom, egyszerűen megkerülhetetlen foglalkozni a mesterséges intelligenciának a hirtelen és gyors térhódításával. A darabban felmerül a kérdés, hogy mikortól vagy meddig ember az ember. Itt olyan robotokat látni, amelyeknek spontán humoruk van, éreznek, gondolkodnak, és nem csupán eszközök, de mégiscsak robotok. Ez egy érdekes dilemma szerintem. Akkor vagyunk jó helyzetben, ha eszközként tekintünk rájuk, eszközként használjuk őket, és nem bízunk rájuk döntéseket. Találkoztam a vonaton egy fickóval, beszélgettünk, és azt mondta, minden érzését, a szerelmi dolgait is a mesterséges intelligenciával beszéli meg. Megkérdeztem: mire van a család és a baráti kör? Azt felelte, ők nem őszinték. Bízom abban, hogy mivel a színház az évezredek során mindig teret tudott nyerni magának, ez most sem lesz másként.