* Hogyan öröklődött az anyanyelv iránti szeretet az önök családjában? Olvasással, beszélgetéssel, példamutatással?

— Az olvasás abban az időben még nem volt jellemző, ellenben a beszélgetés igen, mindig meséltek a szüleim, megismertették velünk a családunk múltját. Disznótorok, egyéb közös munkák, ünnepek során összegyűlt a tágabb család, és nagyon sokat énekeltünk. A nagynénéim különösen nagyon szerették a népdalokat, magyar nótákat. Jó hangulat volt, pedig akkor sem voltak az életkörülmények virágosak. Gyerekkoromban minden szép volt, jó volt, a panaszkodás, a jajgatás meg az elkeseredés nem volt jellemző.

* Nagycsaládban nőtt fel?

— Egy nővérem van, de édesapámék tízen voltak, az a család szellemileg együtt élt, lélegzett. A család szerepe, hangulata meghatározta az életünket.

* Hogyan került a tanári pályára?

— Édesapám, mivel a háború és az utána jövő időszak megviselte az életünket, mindig az mondta, hogy tanulni kell, mert azt nem vehetik el az embertől. Az általános iskola után gimnáziumba mentem, közben a körülmények úgy alakultak, hogy szüleink nem tudták vállalni, hogy mindkettőnk számára tudják fedezni az egyetemi oktatást. Apuka úgy látta jónak, ha a tanítóképzőben folytatjuk a tanulmányainkat, hogy azután mielőbb talpra álljunk. A gimnázium 6. osztálya után Zentáról átkerültem Szabadkára, a tanítóképzőbe, ott diplomáztam.

* Vonzotta a pedagógusi pálya? Mi volt az álma?

— Gyerekként szemorvos szerettem volna lenni, mert már akkor is szemüveges voltam. De el kellett fogadni, amit a szüleink a körülményekre hivatkozva kértek tőlünk. Martonoson kezdtem tanítani, amikor apuka mégis rábólintott, hogy mehetek tovább iskolába. Eljött hozzám, és azt mondta: kislányom, nem neked való ez. Nem volt megelégedve a körülményekkel, egyedül voltam, árvának éreztem magam, és azt mondta, próbáljuk meg a továbbtanulást. Mivel akkor Adán német szakos tanárt kerestek, magyar—német szakra iratkoztam, így kerültem Újvidékre, a főiskolára. Befejeztével néhány évig Adán, a baraparti iskolában tanítottam, majd a középiskolában az iparostanulókat magyar nyelvre oktattam. Később visszatértem a Cseh Károly-iskolába, és magyar nyelvet kezdtem tanítani. Minden kezdet nehéz: az első alkalommal, amikor eljött a tanfelügyelő az órámra, elsírtam magam, úgy éreztem, ez nem nekem való, hogy a gyerekek nem fogadnak szót, nem tudok nekik annyit átadni, amennyit kellene. Nézett rám a tanfelügyelő, és megnyugtatott, hogy nagyon sok minden jó volt, és idővel a gyakorlat meghozza a többit. Ezért is üzenem a fiataloknak, hogy a kezdeti nehézségek miatt semmit sem szabad feladni. Miután lecsillapodtam, egyre jobban éreztem, hogy én ezt tudom csinálni, nagyon megkedveltem ezt a korú gyerektársaságot, a fékevesztett, csillogó szemű diákokat. Megszerettem a tanári pályát, éreztem, hogy a fiatalokkal foglalkozni nagyon nagy öröm, látja az ember a haladást, van bennük erő, jövőkép, kitartás. Lendülettel, jó érzéssel töltött el engem a közelségük.

* Visszajárnak önhöz a tanítványai?

— Persze, gyakran meglátogatnak, örülünk egymásnak, amikor találkozunk. Legutóbb éppen egy negyvenöt éves osztálytalálkozón ünnepeltünk. Hamvas Béla Isten tenyerén ébredtem című versével ajándékoztam meg egykori tanítványaimat, ez a kedvencem, mindig tudok erőt meríteni belőle.

* Hogyan lett a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok alapító tagja?

— 1968-ban Gere Vince adai plébános, aki nagyon művelt ember volt, ráirányította a figyelmet arra, hogy 1832-ben Adán született Szarvas Gábor nyelvész, a magyar nyelvművelés megteremtője. Nem állíthatom, hogy akkoriban közismert volt körünkben, igaz, 1898-ban szobrot állítottak neki a településünkön, viszont a hatalomváltás után lebontották. Urbán János adai származású költő, író egy beadvánnyal fordult a képviselő-testülethez, pártfogást kérve a nyelvész emlékének ápolásához. Engem Tóth István tanár, helytörténész, a Népkönyvtár igazgatója kért fel, hogy magyartanárként csatlakozzak az 1970. október 9-én, Szarvas Gábor halálának 75. évfordulója alkalmából szervezett első rendezvényükhöz. Adán 1972-ben újból Szarvas Gábor-szobrot avattunk, melyet Bárczi Géza akadémikus leplezett le. Ada polgárai pozitívan értékelték a kezdeményezésünket, a 400 férőhelyes színházterem nem volt elég, annyian eljöttek. Széles körben tevékenykedtünk, nagyon sokan érkeztek Vajdaságból, az anyaországból, Erdélyből. Anyanyelvünk ünnepe volt ez a nap, zászlódíszbe öltözött Ada, és mindenki örült. Kár, hogy a ma embere nem érzi ennek a belső tartalmát, elkeserít a modern kori érdektelenség, a nyelvszűkülés. Pedig kisebbségi létünkben az anyanyelv ápolása, szeretete nagyon szükséges. Ez tartotta bennünk a lelket, ennek köszönhetően maradtunk fenn. Annak nagyon örülök, hogy Szarvas Gábor hagyatéka hozzánk került, és hogy emlékszobát alakítottak ki a róla elnevezett könyvtárban a fiatal könyvtárosok. A Magyar Nemzeti Tanács értékőrző munkája is örömmel tölt el.

* Mit adott a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok önnek?

— A nemzettudat, a nemzet és az anyanyelv szeretete mindig is fontos volt az életemben. A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok szellemisége ösztönzést, lehetőséget adott arra, hogy még jobban kiteljesedjen ez a fajta érzésvilágom. A hangulatát, a gondolatiságát átvittem az iskolai munkámba is. Ennek kapcsán nagyon sok lehetőség adódott, hogy versenyekre vigyem a gyerekeket Magyarországra, a Verseghy Ferenc nyelvművelő táborba, Kárpát-medencei anyanyelvápoló versenyre. Iskolalapot szerkesztettem tíz évig a tanulókkal, az Újvidéki Rádióban anyanyelvi műsort, önképzőkört vezettem. Harminchat évig tanítottam, osztályfőnökként kilenc generációt vezettem ki. De éreztem, hogy változásra van szükségem, így amikor alkalom nyílt a könyvtárigazgatói tisztség betöltésére, megpályáztam, és ezáltal új kihívások, lehetőségek tárultak fel előttem. Négy évig álltam a könyvtár élén, majd nyugdíjba vonultam, negyven munkaévvel a hátam mögött.

* Saját gyermekeit mennyire sikerült „megfertőznie” az anyanyelv- és a munkaszeretetével?

— Én úgy érzem, hogy ezt sikerült átadni. Az első, amivel nagyon meg vagyok elégedve, az a munkaszeretetük, és a nemzet szeretete is él bennük. Mi már hatvanéves házasok vagyunk a férjemmel, mindkét lányunk Magyarországon él, dolgozik, szépen feltalálták magukat. Az egyik villamosmérnök, a másik gyógyszerészetet végzett, akárcsak a férjem, tovább képezte magát, és a Semmelweis Egyetem laboratóriumában dolgozik. Az unokáim közül kettő közgazdász, egy vegyész, egy történelmi irányultságú, egy meg építészmérnök. Most már várjuk, hogy ők is családot alapítsanak. A család szerepe nagyon nagy az ember életében. Bármilyen gond adódott a külvilágban, ha hazajöttem, és becsuktam az ajtót, úgy éreztem, itt megnyugodhatok, jól éreztem magam. Ettől otthon az otthon, és a család melegének a megalkotása a nő feladata. Mi így éltünk, és ennek köszönhetően a gyerekek is szívesen járnak haza, mindenről beszámolnak nekünk. A gondoskodás, a szeretet meghálálja magát.