* Milyen érzés volt, amikor a gálán meghallottad a neved? Úgy éreztem, az egész terem egy emberként örült neked. 

— Néhány másodpercig csak ültem, próbáltam fölfogni, mi is történik, valóban az én nevem hallottam-e. Aztán elöntött egy határtalan boldogság, amitől fölpattantam. Igazi nagy pillanat volt ez. Végigizgultam azt a két órát, azt is utólag tudtam meg, hogy kétórás volt a gála, nem éreztem annyinak. A beszédemet nem írtam meg előre, de biciklizés közben gondolkodtam, mit is mondanék, ha úgy adódna. Az embert egy ilyen díj tényleg megerősít a művészetbe vetett hitében, és a szakmai meg a civil közösség részéről is óriási visszajelzés, hogy jó az, amit csinál. Ettől nem kell elszállni, ez egy nagy felelősség, s innentől kezdődik csak az igazán nagy munka. Számomra ez mindenképp egy mérföldkő, megyek tovább, csinálom, még nagyobb hittel és szeretettel, mint eddig.

Fotó: A szerző felvételei

* Volt olyan periódus az életedben, amikor azt érezted, hogy nem értékelnek eléggé?

— Szerintem ebben a szakmában ez mindenkivel előfordul. A művészember érzékeny lélek, folyamatosan megkérdőjelezzük magunkat, elégedetlenek vagyunk, többet akarunk. Eleve paradoxon a mi szakmánkban, hogy ha kevesebbet dolgozol, az rossz, mert többre vágysz, holott minden más munkában az ember kevesebbet szeretne dolgozni több pénzért. A színész nem feltétlenül örül a kis szerepnek, mellyel kevesebb meló van, attól lesz boldog, ha nagy feladatot, nagyobb szerepet bíznak rá. Szóval igen, vannak ilyen pillanatok, de ezeken túl kell lendülni. Az többször felmerült bennem, hogy: biztos itt a helyem, ebben az országban? A Kosztolányi Dezső Színház csapatát, azt a fajta munkát, amelyet képviselünk, azt a szabadságot nagyon imádom, jó helyen vagyok, inspiratív közeg, inspiratív kollégák, a tágabb környezet miatt teszem fel az említett kérdést magamban. 

Lenz

* Beszéljünk egy kicsit a Lenzről, mely meghozta neked a Pataki-gyűrű díjat. Az előadást Hegymegi Máté rendezte. Nem könnyű szerep, a téma sem az. Mennyire volt könnyű azonosulni vele?

— Amikor először elolvastuk, azt mondtam Máténak, hogy na, kábé így éreztem magam én is néhány napja, mint Lenz. Ez persze túlzás volt, hiszen a darabban a szélsőségekig fajul a főszereplő skizofréniája és depressziója. Nagyon hálás szerep, egyúttal valóban megrázó tud lenni elmélyülni benne, éppen azokról a lelki vívódásokról szól ugyanis, amikor az ember azt érzi, egy helyben topog, nem jut egyről a kettőre, s ez annyira fölemészti, hogy, mondhatni, az őrületbe kergeti saját magát, miközben egy szép környezetben van, jó emberek veszik körül, akik odafigyelnek rá, vigyázzák, ő mégis sikertelennek érzi az életét, és megroppan. Szóval van itt sok párhuzam a ma emberével. Nehéz volt azonosulni, de Máté sokat segített, szép összhangban dolgoztunk. Irányt mutatott, ha kellett, visszafogott, ha kellett, jelezte, hogy ne első labdából oldjak meg helyzeteket, szóval ez egy érzékeny munka volt. Olyanok voltunk, mint az előadásban Lenz és Oberlin, akik fogják egymás kezét, és vezetik egymást egy úton. 

Lenz

* Hogyan oldja meg a színész azt a helyzetet, amikor nem annyira tetszik neki a szerep, melyet ráosztottak, vagy nem annyira élvezi a munkát? Te mit csinálsz ilyenkor?

— Megpróbálod ezt félretenni, és megcsinálni a tőled telhető legjobban. És szerencsére ez azért nagyon ritka esetben fordul elő. Mindegyik szerepben van valami, amiben ott a kihívás, mindegyikben találhatsz valami jót. A színházcsinálás összetett, sok tényezőn múlik, s a színész csak egy ezekből, ezért mindig felül kell magad kérdezni. Ez a mondat még a középiskolai szalagavatómon hangzott el, és nagyon megragadt a fejemben. Hogy mindig kételkedjünk, és kérdezzük felül magunkat. Arra tanít bennünket a világ, hogy menjünk fejjel a falnak, mint a faltörő kos, ne kérdezzünk, csináljuk. A kételkedés normális része a mi szakmánknak. Ha valami nem stimmel, vagy nem tetszik, akkor meg kell kérdezned magadtól, hogy biztos, hogy benne van-e a hiba, vagy lehet, hogy te látod rosszul. És ha az utóbbi, akkor megpróbálsz változtatni a viszonyulásodon.

* A Kosztolányi csapatával köztudomásúan jó formában vagytok, köszönhetően a heti két fizikai tréningnek. Szerinted mennyire fontos egy színész számára a testi-lelki fittség?

— Nagyon. Nekünk már olyannyira szerves részünkké vált a tréning, hogy hiányérzetünk van, amikor kimarad. Szerintem mindenki nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy sok mindenben segít, nem csak fizikailag, mentálisan is. Emellett csapatépítő jellege is van, hiszen lehet, hogy küzdünk egy nehéz gyakorlattal, de azt közösen tesszük, s ugyanígy fogunk megküzdeni más nehézségekkel is.

A Csókos asszony lovagjai

* Mi a helyzet a szellemi fittséggel és a pihenéssel?

— Ez is nagyon fontos. Egy-egy előadás kapcsán mi jócskán elmerülünk az anyagban, olvasunk róla, videókat nézünk, emellett én amikor főzök — és elég sokat főzök —, dokumentumfilmeket nézek, majdnem mindennap egyet. Nagyon élvezem őket, izgalmasan vannak felépítve, s a sztorik elképesztők. Ráadásul tudod, hogy ez egy igaz történet, nem fikció, ezeknek a filmeknek a dramaturgiája pedig csak fokozza az izgalmakat. Néha alig várom, hogy bemenjek a színházba, és elmeséljem a többieknek, amit néztem. Emellett szeretek utazni, a tréningek mellett is sportolok, találkozom a barátaimmal, kalandozok, bulizok. Néha én is ki tudok szállni a mókuskerékből. 

* Nagyon sokoldalú ember vagy. Írsz, rendezel, játszol, fiatalokkal foglalkozol, rádióműsort készítesz. Nem elég csak a színészet?

— Nem ez az oka, de valahogy így alakult, s aztán már nincs megállás. Jön egy felkérés, hogy írjak, akkor megírom, emellett hetente ott van a Kerek Perec című rádióműsorunk. Szeretem a pörgést, amikor van munka, és sok mindent kell megoldani, mert amikor megcsinálom, azt érzem, semmi nem foghat ki rajtam.

* Kétszer is rendeztél a Kosztolányi Dezső Színházban, ezek A kút nem a kiút, valamint a Félelem és reszketés Szabadkán című előadások. Könnyítette a munkád, hogy a saját szöveged vitted színre?

— Jóleső volt a sajátommal foglalkozni. Nyilván nagyon sok mindent másképp csinálnék most. Nem szentírásként tekintek a szövegemre, próbáltam a helyzethez alakítani, formálni. Én szívesen foglalkozom bármilyen szöveggel, de szöveg nélküli előadással is. A kreativitás számomra a legfontosabb, hogy ezt ki tudjam élni, legyen az szövegírás, színház, pizza, rajz, akármi.

Bill visszatér

* Ha már szóba hoztad a rajzot, tudom rólad, hogy a nagyobb monológok tanulását úgy segíted, hogy apró rajzokkal, képregényszerűen lemodellezed őket. Könnyebb a tanulás, ha képekben „olvasol”?

— Ezt akkor szoktam eszközölni, amikor gyorsan kell valamit megtanulni. Valahogy könnyebben bemegy a fejembe, ha kis képekben látom a mondatokat. És nagyon felszabadító ezeket rajzolni, a szöveg pedig már közben tanulódik. Egyedül nehezen tudok fókuszálni, ezért kellenek ezek a mankók vagy egy másik ember, akivel szövegezhetek.

* Fiatalokkal is foglalkozol, diákszínjátszó-csoportot, tábort is vezettél már. Miért szeretsz fiatalokkal dolgozni?

— Mert őszinték, nincs bennük annyi félelem, mint bennünk, mert máshogy állnak hozzá mindenhez, s ezáltal bennem is felszabadítanak érzéseket, gondolatokat, ami művészként és emberként is építően hat rám. Ráadásul kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondolnak a világról, még akkor is, ha semmit nem gondolnak, mert ilyenkor ezt járjuk körül és oldjuk fel, ötletelünk, s próbálok utakat mutatni, bontogatni őket. Én magam is egy ilyen középiskolába jártam, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba, ahol drámatanárok, drámapedagógusok foglalkoztak velünk, és nagyon szerettem életemnek ezt az időszakát, ezért megpróbálom a magam módján ezt továbbadni az utánam jövő generációknak.

* Sokunknak szerintem példakép is vagy. Ezt te érzed?

— Nem tudom, eddig nem foglalkoztam ezzel. Lehet, hogy tudatosan nem, hogy ne vegyem ezt a terhet magamra. Próbálok mindig önazonos lenni, nem megjátszani magam, teszem a dolgom. 

* Ha egy dolgot változtathatnál magaddal kapcsolatban, mi lenne az?

— Hogy ne legyek idegbajos. Hahaha. Nem tűnök annak, de néha nagyon kijön belőlem. 

* És ha egy dolgot változtathatnál a vajdasági színházi élettel kapcsolatban, mi lenne az?

— Azt érzem, hogy lassan az online platformokra, a közösségi médiába, az óriásplakátokra, mindenhová túlságosan beszűrődik a politika. A vezetőket, párttól függetlenül, napi szinten látjuk. A művészet, a színház háttérbe szorul, pedig ennek fordítva kellene lennie. A színháznak kellene óriásplakátokon lennie. Lehet, hogy a színháznak is kampányolnia kellene, mert ezen a téren nagyon le vagyunk maradva. Utol kell érni a felénk ömlő dömpinget. A színháznak valójában ugyanazt kellene csinálnia: képviselni valamit, amiben sok ember tud hinni. Ehhez kell egy vízió, mely irányt mutat, melyre az emberek azt mondják, nekem ez tetszik, én ezt akarom, erre be kell mennem, mert több leszek ezáltal, én a színházra szavazok. Ahhoz, hogy eljussunk az emberekhez, úgy látszik, a színháznak is változnia, reformálódnia kellene, főleg itt, felénk. Nagy a verseny, mindenki tetszeni akar, és eljutni az emberekhez, az egyénhez: politikusok, sztárok, influencerek, és sorolhatnám. Mindenki meg akarja mutatni, miért és miben kellene őt követni, éppen csak a színház marad le, s kullog jóval mindenki után. Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy szeretném, ha többen járnának színházba.