Az idén hatnapos volt a Desiré Central Station nemzetközi kortárs színházi fesztivál, programjában pedig senki nem csalódott, az előző évek színvonalát hozták a szervezők, erős válogatást láthattunk, ismét csupa igazi színházi élményről szólt a november vége.
A fesztivál programjában kilenc előadás szerepelt, a társulatok Szerbiából, Magyarországról, Franciaországból, Bosznia-Hercegovinából, Romániából és Horvátországból érkeztek.
A nyitónap nyitóelőadása a 2024 júniusában a Montpellier Danse Fesztiválon bemutatott Telihold volt, melyben a korábbi években már látott Omma táncosai adtak elő, vagyis az Atelier 3 + 1. Az előadást a magyarkanizsai származású Nagy József koreografálta, s különlegességként ő maga is színpadra állt és táncolt, fejét maszk mögé bújtatva. Az előadásban Nagy az amerikai fekete jazz eredetét, evolúcióját járta körül, a táncosok hangszerekként mozdultak, húrt pendítettek, vagy hangjegyekként sorakoztak a színpad kottafüzetén.
Parasztopera (Molnár Edvárd felvétele)
A második előadást a budapesti Stúdió K Színház hozta a Desiré közönsége elé. David Greig Prudencia Hart különös kivetkezése című szövegét Kovács D. Dániel rendezte. Prudencia egy hóval lepett városban egy konferencián ragad, valahol a skót határvidéken, s egy őrült, kocsmai est után találkozik magával az ördöggel, és néhány ezer éves kiruccanást tesz a pokolban. Nagypál Gábor bújt az ördög bőrébe, egy szerethető, kedves, sátánian humoros karaktert mutatva fel, nem csoda, ha Prudencia (Pallagi Melitta) is megkedveli s beleszeret. Az előadás szövegét Závada Péter fordította, s valami elképesztően frappáns és nyelvi játékokkal teli munkát végzett, humora egészen egyedi, öröm lehetett ilyen szöveggel dolgozni. Az előadás két térben játszódik, a Jadran Színpad előcsarnokában indul, ez ad helyszínt a konferenciának, kocsmának, majd a szinte a láthatóság határát súroló, teljes füstbe burkolt nagyteremben folytatódik, ez a pokol első bugyra, előszobája, majd kint fejeződik.
A fesztivál második napján a Belgrádi Drámai Színház Elefántember című előadását láthattuk, melyet Kokan Mladenović és a társulat Dimitrije Kokanov Elefánt dráma: Esszé a színházi ábrázolás problémáiról című színművének részletei alapján készített. Másság, kirekesztettség, az egyén és a társadalom viszonya — ezek aspektusait elemzi az előadás Joseph Merrick esetén keresztül, akit testi deformációi miatt Elefántemberként ismertek, mutogattak Freak Show-kban, regények, életrajzok, filmek születtek róla. A főszerepet játszó Ozren Grabarić alakítása kiemelkedő volt, igazán hitelesen mutatta be Merricket, annak minden bájával, lelki meghurcoltatásával, rácsodálkozásával, naivitásával.
Két színházi csemegével szolgált a fesztivál harmadik napja, elsőként a Szarajevói Nemzeti Színház mutatkozott be a közönségnek, Darvas Benedek — Pintér Béla Parasztoperáját állította színre Urbán András. Az előadás története zeneileg és témáját tekintve is első látásra és hallásra, mondhatni, egy jellegzetesen magyar történet, mégis, egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy nem egy boszniai esküvőt, családot, vacsorát látunk. Általános emberi igazságok, egyetemes értékek jelennek meg. A színészek robbanásszerű energiával játszanak, nem zavaró, hogy a magyarul már ismert dalok most bosnyákul szólalnak meg, különleges ízt adnak az előadáshoz.
A FÜGE Produkció (Budapest) zárta a harmadik estet, Gergye Krisztián rendezését láthattuk, a MILF-et. A főszereplő (Pető Kata) színpadi jelenléte mindenkit beszippantott, egy negyvenes évei elején járó kétgyermekes nő életébe lesünk bele, akinek egy tizennyolc évvel fiatalabb párja van, ezért sorra kapja a rossz visszajelzéseket. Kata egy interjúban elmondta, meglepte, hogy egy liberális közegben is ilyen élesen reagálnak erre a tényre. Az önironikus, önreflektív előadás tele van nyelvi játékkal, zenével, tánccal, vallomással. Nem magát játssza, mégis magát játssza. Felmutatja a negyvenes nőket érő előítéleteket, a nők aggályait, az öregedéssel kapcsolatos szégyenérzetet. S mindezt hihetetlenül őszintén, humorosan, a stand-up elemeit is használva. Kata mellett párja, Rohonyi Barnabás, alias Sexymotherfucker játszik az előadásban, segíti, támogatja, teljes értékű partnerként van jelen a színen.
A pénteki napon a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem játszotta le két alkalommal Muhi Zsófia vizsgarendezését, az Aritmiát. Alcím: Kapcsolati baleset Budapest és Vásárhely között. Olyan kérdéseket járnak körül egy párkapcsolat bemutatásával, mint: Mit jelent határon túli fiatalként Budapesten boldogulni? Mik azok a neveltetésbeli, identitásbeli különbségek? Mi a viszonyunk saját szexualitásunkhoz, mennyire támogatnak bennünket szüleink, s ez mennyire befolyásolja lépéseinket? Az előadás alkotói a marosvásárhelyi egyetem jelenlegi és volt hallgatói.
November 23-án, szombaton az Újvidéki Színház társulata állt a KDSZ színpadára, s a nemrég bemutatott — azóta nagy sikernek örvendő — előadását, az 1981-et mutatta be, melyet a szlovén Tomi Janežić rendezett. Arról szól, hogy mi minden történt 1981-ben Újvidéken, mi minden történt az ott élő családok életében előtte, utána. A lassan kialakuló történetek szinte észrevétlenül fonódnak egybe. Generációkat ismerhetünk meg az alkotócsapat családi történetei által. Az előadás talán legemblematikusabb része számomra Balázs Áron és Boris Isaković jelenete, ahol az egyikük öltönyt próbál, és közben beszélgetnek. Őszinte színészi játékkal hozza közel hozzánk ezt a korszakot az Újvidéki Színház csapata.
Az 1981 a Tomi Janežič rendező által készített 1972—1981 színházi dodekalógia tizedik része, mely a GO25! projektum keretében jött létre, ahol más-más országok színházai vesznek részt. A dodekalógia az alkotók felnövésének tereiből alakult ki, és életutakat, transzgenerációs témákat, emlékezést, valamint a XX. század társadalmi-politikai változásait dolgozza fel.
A Desiré fesztivált két, témájában is igen erős, nehéz előadás zárta, feltéve az i-re a pontot, illetve a tortára a meggyet. A Belgrádi Drámai Színház Slobodan Obradović Yankee Rose című előadását Miloš Lolić rendezte, a főszerepben Danica Maksimović alakít valami egészen elképesztőt. Amerikában járunk, egy táncosnő viszontagságokkal teli életét követjük végig, melyre ő nem tragédiaként tekint, elfogadja, amit kap. Fia öngyilkossága az egyetlen, ami megtöri ezt az erős nőt. Hangulatában az előadás tökéletesen megidézi Amerikát, mégis van egy olyan érzésünk, hogy mindez akár Belgrádban is történhetne.
Az utolsó előadás a sorban a Zágrábi Ifjúsági Színház produkciója volt, az Eichmann Jeruzsálemben. Jernej Lorenci szlovén rendező nem könnyű témához nyúlt, a holokauszt egyik fontos figurájának, Adolf Eichmann náci gonosztevőnek a tárgyalása az előadás fő motívuma, ezt egészítik ki a színészek személyes kommentárjaikkal, és jelenítik meg Claude Lanzmann Shoah című dokumentumfilmjének jeleneteit. Egy náci apa és fia viszonya, az ősök kollektív bűnössége. Létezik-e kollektív gyógyulás? Az előadás második felvonása egy picit eltávolodik a holokauszttól, már Horvátországban járunk, az ottani bűnösöket, bűnözőket véve górcső alá a közelmúltból.
A fesztivál kísérőprogramjaként a Desiré Akadémia keretében bemutatták prof. dr. Vlatko Ilić legújabb könyvét (Estetički ogledi o savremenoj umetnosti: Teatar privida i boli), és egy fiatalok számára meghirdetett, kritikai gondolkodást serkentő műhelymunkát is tartottak, melyet magyar nyelven Oláh Tamás teatrológus, dramaturg vezetett, szerbül pedig Bane Filipović kritikus. Mindketten a látott előadásokról beszélgettek a fiatalokkal.
Vasárnap este aztán legördült a függöny, desirés szervezők, önkéntesek, fellépők, művészek és közönség koccintott egyet, konstatálta, hogy bizony az idei is emlékezetes volt, még egy ideig adni fog beszédtémát, s egy kis pihenő után máris lehet gondolkozni a következő évi fesztiválon. Mert, mint tudjuk az idei fesztiválszlogenből, a színház győzelem. S a Desiré ismét győzött.
