Mintha hiányozna a kép széle. Elúszott a ködben, mely folyton ott van a szemem sarkában. Az egyik pillanatban veled beszélek, a másikban már el is tűntél, aztán újra felbukkansz, de már nem is te vagy az, hanem valaki egészen más. Indulnék tovább, de földbe gyökerezett a lábam. Mondanám, de nem jön ki hang a torkomon. Csinálnám, de meg sem mozdul a karom… Pánik, tehetetlenség, szorongás és a sírás határán a hirtelen felébredés. Valami ilyesmi történik az álmainkban, sőt, akár hiszik, akár nem, hasonló rémségeket élnek meg a színészek is, akik a színházi világnap alkalmából most minket is beavatnak a legrettegettebb (rém)álmaikba…
Kedves olvasó, a teljes cikket a Hét Nap nyomtatott kiadásában olvashatja el!