home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A szeretet kétirányú utca
Perisity Irma
2020.07.31.
LXXV. évf. 30. szám
A szeretet kétirányú utca

Magas, jóképű, harminc körüli fiatalember csönget, és mosolyogva kérdezi, jó helyen jár-e, a húgától kapta a címet. Az első pillanatban nem tudom elképzelni, milyen téma gyötörhet egy ilyen „szabvány” szerinti fiatalembert, de hamarosan érkezik a magyarázat: Igaz, hogy nem olvasom rendszeresen a lapot, de a húgom meggyőzött, hogy beszéljünk a rovatban arról, mi is szerintünk a szeretet. De mindenekelőtt arról, ki érdemli ki közülünk ezt a nemes érzést.

— Elég hányatott gyermekkorunk volt, és azt hiszem, ha nem laktunk volna az anyai nagyszülőknél, sohasem váltunk volna egyetemet végzett, normális emberekké — mondja gondolkodás nélkül. — Az utóbbi időben egyre több problémánk van az édesanyánkkal, aki most egyedül él a hatalmas családi házban. Nekem úgy tűnik, a magány a kor következménye, egyre többet panaszkodik a szüleire nemcsak nekünk, de ismerősöknek, rokonoknak is. A húgom és én is úgy érezzük, ha megkésve is, el kell mondani, mennyit köszönhetünk a nagyszüleinknek. Tudom, hogy ez nem egy sorstörténet, de azt hiszem, sok családban megesik, hogy a fiatalok ahogy idősödnek, nemcsak elfelejtik, hanem lassan már át is szabják az elmúlt éveket. Így van ez anyával is, és nagyon elszomorít bennünket, illetve szégyelljük is, hogy úton-útfélen leszólja a megboldogult nagyszüleinket, pedig szinte mindent nekik köszönhetünk.

Anyám egyetlen gyerek volt. A szülei mindketten dolgoztak, nagyapa a rendes vasszakmája mellett kosárfonással is foglalkozott, már-már művészi szinten, és ez szép mellékkeresetet hozott a családnak. A környéken úgy hívtak bennünket, hogy a kosarasék. Anyámat eszméletlenül kényeztették, nem volt olyan kívánsága, amelyet ne teljesítettek volna. Ezt már anya mesélte nekünk, amikor nagyobbacskák lettünk. Anya egészségügyi középiskolát végzett, és nővérként dolgozott a helyi kórházban, ott ismerte meg az apámat is, és rövid udvarlás után összeházasodtak. A nagyszüleim azt akarták, hogy a fiatalok maradjanak az ő házukban, amit apám nem akart elfogadni. A nagyapa akkor eldöntötte, a meglevő ház fölé emeletet építtet, így külön, de mégis egyben lesz az egész család. És így is történt. De hiába. Azt nem tudom, hogyan kezdődött, de azt már igen, hogy tízéves voltam, amikor elváltak. A húgom alig tudott beszélni, nem volt még hároméves. Arra emlékszem, hogy apám gyakran volt részeg, és ilyenkor annyira agresszívvé vált, hogy a házban mindenki menekült előle. Most már tudom, hogy nem szeretett dolgozni, mindig nagyapától követelt pénzt, ha valami hiányzott neki.

Egy alkalommal úgy a falhoz vágta anyát, hogy az egyik szemét majdnem elveszítette. Nagyapa ekkor hívta ki a rendőröket, és néhány hónap múlva a szüleink elváltak. Egy ideig apánk még zaklatta a családot, de lassan eltűnt az életünkből, és nem is hallottunk róla egészen addig, amíg fel nem akasztotta magát egy gyümölcsösben. A válás után sohasem lépett velünk kapcsolatba, és tartásdíjat sem fizetett.

Anyát a rokkantsága miatt nyugdíjazták, így minket valójában a nagyiék iskoláztattak. Hozzájuk csak szép emlékek fűznek. A nagyapa egy munkatársával csinált egy utánfutós kerékpárt, és azzal vitt bennünket kirándulásokra a közeli erdőbe. Táboroztunk, horgásztunk, vadásztunk, ismerkedtünk a növényekkel. Hihetetlen türelemmel és végtelen szeretettel mesélt nekünk mindenről. Én mindenáron az ő fia szerettem volna lenni, így a nevére vett, mielőtt középiskolába indultam volna. A nagymama annyira kímélte anyámat, hogy még mosogatni sem engedte. Anya dolga az volt, hogy tanuljon velünk, és tartsa rendben a ház emeleti részét, ahol mi éltünk. Egyetlen szóváltásra vagy veszekedésre sem emlékszem. Amikor a nagyiék nyugdíjasok lettek, mi már majdnem felnőttek voltunk, én Újvidéken jártam egyetemre.

Az ország széthullását nem sínylettük meg, mert nagyiéknak voltak tartalékaik. Boldog vagyok, hogy sikerült diplomáznom, amíg nagyapa élt. Sosem felejtem el, hogyan hullottak a könnyei a diplomaosztómon. Ezután sajnos elég gyorsan elmentek mindketten. Anyám eleinte még tevékenykedett a ház körül, de lassan, ahogy az évek múltak, egyre nehezebben végezte a teendőket. És ekkor kezdte a szüleit okolni. „Igen, itt hagytak anélkül, hogy megcsinálták volna…” És ilyenkor mindig olyan dolgokat sorolt fel, amelyek a házzal kapcsolatosak, de már az ő teendői, hiszen a ház az ő tulajdona, ő is lakja. Nekem van egy ötéves kapcsolatom, együtt élek a lánnyal, persze nem anyámnál, és a húgomnak is van párja. Anya rossz néven veszi, hogy — szerinte — nem törődünk vele. Próbáltam a múltkor megmagyarázni neki, hogy a szeretet kétirányú utca: amennyit adsz, annyit kapsz vissza, és ezért nagyon megsértődött. Pedig ez valóban így van. Azt hiszem, sok családban volna elkerülhető a veszekedés, ha mindannyian felérnénk ésszel ennek a mondatnak az igazságtartalmát. Köszönöm a beszélgetést, sokkal jobban érzem magam. Főleg, ha maga is azt mondja, hogy ott fent nagyiék is sokkal jobban érzik magukat az elmondottak után.


Illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..