— Az a világ rendje, hogy az anya felneveli gyermekét, aztán mire megöregszik, a gyermek visszaadja a kapott szeretetet, gondoskodást — magyarázza az asszony. — Fiatalkoromban nem értettem, anyám mit akar mondani azzal, hogy egy édesanyának nem nehéz felnevelnie több gyereket, de azoknak végtelenül nehéz egyetlen anya gondját viselni. Most már tudom, hogy értette — a saját bőrömön tapasztaltam meg.

Csonka családban nőttem fel, kétéves voltam, amikor az apám meghalt. Anyám nem ment többet férjhez, és fiatalon, néhány évvel később ő is elhunyt. Tízéves voltam akkor. Az apám egyik rokona vett magához. A három gyerekével együtt nevelkedtem, de minden pillanatban a szememre hányták, hogy kegyelemkenyéren élek náluk. Nem csoda, hogy még nem voltam tizennyolc éves sem, amikor megszöktem egy legénnyel, akiről tudtam, hogy kicsapongó természetű, de úgy gondoltam, ha okosan viselkedem, rendes férjet faraghatok belőle. Csalódtam. Született egy fiunk, de még iskolába sem járt, amikor a párom hazahozott egy másik nőt, és nyíltan megmondta: ezután két asszonya lesz. Amelyiknek ez nem tetszik, az mehet, amerre lát. Én voltam az, aki összecsomagolt, és a gyereke kezét fogva nekivágott az ismeretlennek. Két évig éltem albérletben, takarítottam, vasaltam, mostam másokra. A munkám révén ismertem meg a második férjemet, aki özvegyként nevelte a tizenkét éves kislányát. Néhány hónap múlva összeházasodtunk, és harmonikus családi életet éltünk. Született egy közös fiunk, akit mindketten agyonkényeztettünk. De nemcsak mi, hanem a testvérei is.

A gyerekek befejezték a középiskolát, dolgozni kezdtek, majd mindhárman megházasodtak. Olyan lakodalommal ünnepeltünk, ahogyan az illik. Születtek az unokák, és egyformán örültünk minden kis jövevénynek. De úgy látszik, az égiek megsokallták a nekünk adott jót. A férjem egy évig sem élvezhette a nyugdíját, az unokái társaságát, hirtelen meghalt. Nekem még öt évem volt a nyugállományig. Sokat voltam betegszabadságon a gerincproblémám miatt, és amikor a vállalatot magánosították, a tulajnak az volt az első teendője, hogy az idős, betegeskedő munkásokat egyszerűen utcára tette. Még felmondási időt sem kaptunk. Nem akartam a gyerekek terhére lenni, hát napszámba jártam. Úgy gondoltam, annyit fogok keresni, hogy magamat eltarthassam. Nem is lett volna gond, ha almaszedés közben nem esek le a létráról, és nem sérül meg az egyébként sem egészséges gerincem. Egy évig „kísérleteztek” rajtam az orvosok, jártam rehabilitációra, az állapotom azonban egyre rosszabb lett, és végül kerekes székbe kerültem. Még így is el tudtam magam látni otthon. Annyi erőm volt, hogy a székből át tudtam mászni az ágyra, és a lakásban — nehezen ugyan, de — közlekedtem. Mint minden egyszerű családi házban, a helyiségek között nálunk is küszöb van, melyen egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudtam átkelni. A két fiam ügyvédet fogadott, és elintézték, hogy a férjem után kapjak valamicske nyugdíjat. Ez persze még a mindennapi költségek fedezésére sem volt elég, miközben segítségre volt szükségem az ellátásomhoz. A betegbiztosítótól nem kaphattam segélyt, van ugyanis három fiatal, munkaképes gyerekem, akinek kötelessége gondoskodni rólam — állt a hivatalos végzésben. Összehívtam a családi tanácsot, és arra kértem őket, csak abban segítsenek, hogy a mindennapjaimat élhetővé tegyük — nem akarok egyikükhöz sem költözni, nem akarom zavarni őket.

Mondhatom, nem volt jelentkező. A sokatmondó csend a tudtomra adta, hogy bizony nem nagyon kellek egyik gyerekemnek sem. A legfiatalabb azt mondta, neki ott a két gyereke, a feleségének van velük elég dolga, annyi pénze azonban nincs a családnak, hogy segíthessenek. Az első házasságomban született fiam szerint meg kell próbálnom bekerülni a gerontológiai központba a nyugdíjam fejében, mert segíteni ő sem tud. Azt hiszem, észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim. Mindannyian köszönés nélkül mentek haza...

Másnap reggel felhívott a férjem lánya. Azt mondta, nem akart a testvérei előtt felvágni, de számára teljesen világos, hogy ő fogja a gondomat viselni, hiszen senkitől sem kapott annyi szeretetet, mint tőlem. Ideje, hogy valamennyit visszaadjon.
Látja, ezért mondtam, hogy a szeretet kétirányú utca. Már harmadik éve élek a lányoméknál, minden gond, egyetlen rossz szó nélkül...