home 2024. október 15., Teréz napja
Online előfizetés
A szeretet gyakran vak
Perisity Irma
2024.08.30.
LXXIX. évf. 34. szám
A szeretet gyakran vak

A szeretet állítólag a legtisztább, legszentebb érzés. Többféle szeretet létezik: szülői, gyermeki, baráti, partneri, de valamennyire jellemző, hogy rendszerint vak, azaz ha valakit szeretünk, annak nem látjuk a negatív oldalát, rossz tulajdonságait. Hatványozottan érvényes ez a szülői szeretetre, mert a legtöbb esetben bármilyen tulajdonsága is van a gyermekünknek, azt nem látjuk, érzékeljük idejében, sőt később is csak ritkán…

— Igen, ebben magának van igaza — mondja az asszony sűrű bólogatás közepette. — Az volna a helyes, ha a történetet úgy kezdeném, hogy „Ma már világos előttem…”, de azt hiszem, halálomig nem lesz világos, hogyan történhetett meg mindaz, ami megtörtént az ÉN GYEREKEMMEL, méghozzá a szemem láttára. A harmincéves fiam az életem értelme, forrása minden szépnek, ami velem történt, mert a rosszat, csúnyát egyszerűen töröltem az emlékezetemből, igyekezve teljesen elfelejteni. Munkáscsaládból származom, városban születtem, itt nevelkedtem, jártam iskolába, nőttem fel. Tehát nem mondható, hogy egy teljesen maradi család sarja vagyok. Még a szüleim sem régi vágásúak, átlagos család vagyunk, illetve voltunk. Tizenhat éves koromig egyke voltam. Az anyám állítólag nem lehetett terhes, de tizenöt év után megtörtént a csoda — kaptam egy angyali hugit. Nem tudom, más családokban hogy szeretik egymást a testvérek, de mi nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. Szinte anyja voltam a húgomnak.

Huszonhárom éves voltam, amikor férjhez mentem. Ő volt az első férfi az életemben, habár jártam szórakozni, és voltak is ideiglenes udvarlóim. De a férjem volt az első, akit bemutattam a szüleimnek. Rövid udvarlás után összeházasodtunk. Kaptunk az egyik távoli rokonunktól egy üres házat a város szélén, nem kellett érte fizetni, és rendben volt maga a ház is. Ott laktunk két évig, a fiunk születéséig. A gyermek jövetelével elkezdődtek a viták, a gusztustalan megjegyzések, az oktalan féltékenység, ami gyorsan a tönk szélére juttatta a házasságunkat. A párom még azzal is meggyanúsított, hogy a fiam nem az ő gyereke, szerinte egyáltalán nem hasonlít rá. Másfél éves volt a fiam, amikor elváltunk, és visszaköltöztem a szüleimhez…

Persze az élet nem állt meg. Ismét dolgozni kezdtem, anyám vigyázott a fiamra, később a húgom is, ha a lecke megengedte neki. Anyámék épülete mögött volt néhány, magántulajdonban lévő családi ház. Olyanoké, akik nem akarták eladni az ingatlanjukat, hogy a helyükre tömbépület kerüljön. És addig is, amíg pereskedtek a várossal, ott laktak. Tele voltak keserűséggel, mivel a városvezetőség számtalan rendelkezést alkalmazott ellenük, melyekkel bosszút állt a szófogadatlanságukért. A három családi házban összesen hét gyerek élt, háromtól tízévesig. Gyakran játszott velük a hatéves fiam is, és én ilyenkor — ha az uzsonnaidő a játék idejére esett — őket is meghívtam: lekváros kenyeret, nutellás palacsintát, vagy amit a fiam kapott, azt kaptak ők is. Jószomszédi viszony volt közöttünk. A fiam iskolába kezdett járni, szaporodtak a kötelességei, így nem mehetett mindig játszani. Kérdezték hát tőle, mi lesz az uzsonnával. Mondtam neki, ha úgy járnak iskolába, hogy ismét egy időben lesznek otthon, akkor majd közösen ehetnek. Aztán rájöttem, hogy az éléskamrából egyre gyakrabban tűnik el a tele dunsztosüveg lekvár, doboz keksz stb. Kiderült, hogy a fiam, amikor már a házban mindenki nyugovóra tért, felállt a sámlira, és a fürdőszoba ablakán kiadogatta az uzsonnáravalót. Megbeszéltük, hogy ez nem megoldás, és ha még egyszer előfordul, büntetés lesz a vége… Egy ideig nem is történt semmi. De egy idő múlva észrevettük, hogy pénz tűnik el a táskákból, majd az apám karórája, ékszerek stb. A fiam ekkor már tizenöt éves volt.

Egy éjjel kivártam. De most már más volt a beosztás. Egyszóval, a mi lakásunk volt a gyakorlótér, a szomszédság pedig az áldozat. Sőt, a távolabbi alacsonyabb épületek is, ahova fel lehetett mászni a teraszra. A fiam tagadott — és én hittem neki. Elmentem a szomszédokhoz, beszéltem velük és a gyerekeikkel. De senki sem tudott semmiről. Aztán jó egy év múlva a rendőrség elfogta őket. Persze, az én csaknem húszéves, középiskolás fiamat is. Azt hittem, belehalok a szégyenbe. Vagy a fájdalomba, magam sem tudom. Feltételesen három év börtönbüntetésre ítélték. Az a legfájóbb, hogy az égvilágon senki sem okolja a fiamat. Még a húgom is, aki imádja őt, azt mondja, nem igaz, hogy nem tudtam róla, hogy a fiam kisstílű tolvaj. Pedig semmi szüksége sem volt arra, hogy lopásból szerezzen pénzt, vagy bármilyen kívánságát kielégítse. Talán igazuk van. Valahol legbelül pontosan tudom, hogy vak voltam, nem akartam látni azt, ami elsőre is világos volt. De tudja, még ma is, ha a fiam rám néz, és könnyes a szeme, vagy megölel, és bocsánatot kér, amiért nem halt még meg, és csak szégyent hoz rám, meg mernék rá esküdni, hogy ő nem bűnöző. Hiszen nem vagyok sem hülye, sem vak.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..