Így aztán el sem jutottunk addig, hogy a dévér konyhai értékét is megtapasztaljuk, pedig nagy mennyiségben — és nemcsak kicsiket — lehet fogni.
A fordulópontot egy érdekes, rendhagyó történet hozta, amikor hirtelen nagyra nőtt a szemünkben az eddig keszegnek (dévérkeszegnek) titulált hal értéke.
Akkoriban „tisztes társaságom” éppen a gombosi vizeken tanyázott. Állandó szálláshelyünk azonban nem volt, mert sokszor lesz, ahogy lesz alapon még sátort sem vittünk magunkkal. A horgászat vonzereje mindennél nagyobb volt.
Aznap a halak nemigen voltak kapókedvükben, a hajnali legfogósabb órák kapás nélkül múltak el, és mi az „arany rezervátum”-unkat, az Erdőd alatti nagy kiterjedésű homokost vettük célba. Akármennyire nem evett a hal, itt mindig lehetett dévéreket fogni, és nem is akármilyeneket. Most is így történt.
Már sütött ránk a nap, és jó néhány termetes dévér ficánkolt hálóinkban, amikor feltűnt, hogy valaki a Duna túloldalán egyre váltogatja a horgászhelyet, mintha mindenáron halat akarna fogni. Később kiderült: jó ismerősünk akart mindenáron süllőt fogni, mert vendégeket várt. Látszott azonban, hogy minden igyekezete ellenére sem sikerül neki. Nem is csoda, hiszen aznap a süllő igencsak étvágytalan volt, mi még kora hajnalban sem tudtunk fogni belőle.
Hálóink gyorsan teltek, szebbnél szebb „szégyenlős” dévér (a mélyből felhúzott halakon sok piros pont jelenik meg, szinte elpirulnak) került horogra. Egyetlen problémánk volt csupán: mihez kezdjünk velük? Felszíni vízben nem tudtuk őket életben tartani, hűtőszekrényre nem volt lehetőségünk, de haza, Szabadkára sem akartunk még menni. Szerencsére a dévérekkel teli hálóinkat magunkkal vittük a kikötőbe, a gombosi víkendtelepre.
Nemsokára ismerősünk is befutott a vízről, igencsak lógó orral. A vendégek már várták, kilenc teríték állt szép sorjában az asztalon, hal meg sehol. Amikor mi is odaértünk, hogy üdvözöljük őket, emberünk komor arccal éppen a sikertelenségéről számolt be. Kiderült, hogy nekik nincs mit adniuk a vendégeknek, nekünk pedig nincs hol aludnunk. Amikor elmeséltük, hogy sok nagy dévért fogtunk, és de nem tudunk mit kezdeni velük, egyszeriben felderült az arcuk: hozzuk csak minél előbb, és azonmód vacsorára is meghívtak bennünket. Éjszakára pedig kapunk majd sátorlapot. Így egy csapásra minden megoldódott.
A dévér tekintélye akkor nagyot nőtt a szememben, és egy életre megtanultam azt is, hogyan kell bográcsban fehér halat sütni. (Erről még lesz szó az elkövetkezőkben.)
Legnagyobb dévéreimet jóval később, a bezdáni vizeken fogtam, egy kétkilósat és egy másfeleset. Egyébként éppen tavaly röppent fel a hír, hogy a gombosi Köves mellékágat nagy dévérek lepték el, és sokat lehet fogni belőlük. Kissé hihetetlenül nagy méretű, négykilósokról szólt a hír, ami lényegében nem is lehetetlen, mert a dévér elég nagyra növő hal.
Végül néhány szó erről a fajtáról.
Nálunk a dévér (abramis brama) egy ideje védett hal. Az ívás ideje alatt — április 15-étől május 31-éig — tilalmi idő vonatkozik rá, a legkisebb kifogható méret pedig 20 cm. Tulajdonképpen továbbra is keszegfélének, fehérhalnak számít, súlya azonban elérheti a 6 kilót, testhossza pedig a 75 centimétert is.