home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A szaxofont a színpad élteti
2019.05.03.
LXXIV. évf. 18. szám
A szaxofont a színpad élteti

Babits Marcella, művésznevén Marcellina, énekesnő, zenész és szövegíró április 5-én a Szabadkai Magyar Rádióban vendégeskedett. Az örök fiatal énekesnővel a műsor alatt Kiss János, azaz Manó beszélgetett. Lejegyezte: Bíró Tímea

* Nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország után a szaxofonoddal bejártad egész Európát, Amerikát, Kínát, Jamaicát, Dubajt, és valószínűleg ez nem a teljes lista. Az első kérdésem úgy hangzana, hogy van-e a bakancslistádon olyan hely a földkerekségen, ahol még nem léptél fel, de szerettél volna?

— Kuba, mert egyrészt kíváncsi vagyok arra a világra, amely most még talán megtalálható ott. Egy zárt világról beszélünk, mely engem nagyon tudna izgatni. Kína egy földrész, de az is egy zárt világ, és ebből adódóan olyan élményekkel gazdagodtam az ottlétem során, amelyekhez hasonlóval még nem találkoztam Kelet- vagy Nyugat-Európában. Vonzanak az ilyen szűz területek, ahova nem férkőztek be külső hatások, tehát egyfajta gömbben él ott a közösség. Másrészt pedig a zenéjük miatt érdekelnek.

* Létezik a zenei világban másik szaxofonos hölgy is. Hogyan jutottál oda, hogy a szaxofont válaszd hangszeredül?

— Candy Dulfer holland világsztár van még a köztudatban, aki funky jazzt játszik. Mindenki szaxofonos hölgyként emleget, de nekem egyszerűen csak van egy fehér szaxofonom, melyet fújok. Nem tanultam zeneiskolában, autodidakta módon értem el, amit tudok. Mostanában egy kicsit bánom, hogy nem valósult meg az az egykori tervem, hogy elmegyek egy tanárhoz, és fél évig csak a szaxofonnal foglalkozom. Valójában a szaxofont egy gagnek tartom, tehát egy szín az énekhang mellett, és a dalaimban is úgy jelenik meg a hangszer, hogy nem improvizálom magam halálra, hanem csak szép dallamokat és jó ritmusokat fújok.
 


* Pedig a szaxofonról egyértelműen te jutsz az emberek eszébe, főleg az óta a bizonyos fotózás óta. Harminc évvel ezelőtt készült rólad egy erotikus, meztelen fotó, melyen le vagy öntve aranyszínű festékkel, és nemrég megismételted ezt a fotózást. Semmi nem változott rajtad, és azt hiszem, hogy a hölgy hallgatók minden pénzt megadnának, hogy elmondd, mi a titkod. Gondolom, a koncertsorozatok mellett nehéz tartani a vonalakat.

— Lehet, hogy éppen ezért tudom tartani, mert nincs időm nagyokat enni, állandó stresszben vagyok, az egyik helyről rohanok a másikra, és lehet, hogy egy kicsit szerencsés is vagyok, mert apukám génjeit örököltem, aki szikár testalkatú volt. Persze azért odafigyelek magamra. Van egy húszéves etalonnadrágom, és ha az nem áll úgy rajtam, ahogy kell, akkor tartok egy folyadék- vagy egy gyümölcsnapot. A legjobb fogyókúra az, hogy meg sem hízunk.

* Azok közé a hölgyek közé tartozol, akik nem titkolják a korukat. Ötvenkét éve vagy a zenei élet színpadán, és nemrég töltötted be a 66. születésnapodat. Egy álomról beszéltél, hogy szeretnél összeállítani Magyarországon egy szupercsapatot a veled egykorú zenészekből. Hogy áll ez a terv?

— Úgy tűnik, hogy elcsúszik a jövő évre, de dolgozunk rajta. Egyelőre nem szeretnék erről nyilatkozni, nagyon sok tervem van, mert most rendkívül termékeny időszakomat élem. Elkészült egy dal, melyben nem is én vagyok a szólóénekes, hanem vokállal és a szaxofonnal járulok hozzá, de annyira speciális az énekes, hogy úgy érzem, ez a szám neki született. A legutóbbi dalomat Burai Krisztián írta, és nagyon örülök neki, mert úgy érzem, hogy hihetetlenül jól sikerült a zeneszám és a videóklip is. A Kicsikém címet viseli, és bízom benne, hogy mindenki szeretni fogja.
 


 

* Amikor beharangoztam az egyik műsoromban, hogy április 5-én te leszel a vendégem, seperc alatt befutott az első zenei kívánság. A Ne sírj, szaxofonom című dalt kérték tőlem, tehát még emlékeznek rád, pedig elég sokáig távol voltál.

— Igen, egyrészt távol voltam, másrészt pedig az is baj, hogy nem játszották ezeket a dalokat, pedig hatalmas slágerek. Hetekig listavezető volt a Te vagy a sztár, a Sexy Lady. Az Elmegyek című dallal eljutottam egészen Berlinig, ott pedig németül és angolul énekeltem.

* Azt is fontos elmondani, hogy angolul és németül is jelentettél meg lemezeket. Úgy hallottam, hogy Bázelban, Svájcban egy nem mindennapi fellépésed volt, a plafonon jártál, és úgy énekeltél, szaxofonoztál. Ezt hogyan kell elképzelni?

— Ez nem egy fellépés volt, hanem két szezonban dolgoztam egy crossover színházban. Nem tudom, mond-e valamit a Cirque du Soleil, mely egy kanadai világot ölel fel. Egy crossover show-ról van szó, melyben van artista, zenész, színész, illetve az egésznek egy témája. Ez a színház, a cirkusz és a musical keveréke, ugyanez volt Svájcban a Broadway Theaterben is, ahol szereplőként vettem részt a produkcióban. Ha nekem volt egy szaxofonos ötletem, akkor például a zsonglőr srác azt mondta, hogy neki van ehhez egy jópofa kisegítése, tehát valójában egy színházi darabot állítottunk össze. Az első szezonban a rock and roll volt a téma, ez baromi jó lett, és nagyon sok szerepe volt a szaxofonnak. A második szezon témája a vámpírok éjszakája volt, és itt támadt az az őrült ötletem, hogy én a plafonon járkálva szeretnék előadni. Én voltam a rossz vámpír, akitől elrabolják a hangszert, felviszik a plafonra, és próbáltam visszaszerezni. Ezt egy egész szezonon át csináltam mindennap, megterhelő volt, és igazi kihívásként éltem meg. Az volt a szerencsém, hogy az akkori párom kitalálta ennek a technikai hátterét, viszont most nem fedném fel, hogy ez mitől tudott működni.


 

* A világot a One Woman Show-val jártad be. Mondanál néhány szót erről?

— Gondolom, ma már mindenki ismeri a Sztárban sztár jellegű műsorokat, melyekben egy előadó belebújik egy másik híresség bőrébe. Én viszont egy egész show-t építettem úgy fel, hogy hat-hét előadó világát próbáltam átadni. Maszkkal, trombitával Louis Armstrongból négy másodperc alatt vedlettem át a színpadon Marilyn Monroe-vá, ezt pedig mindig segítette a tánckar és a megvilágítás. Azért lett vége ennek a show-nak, mert ezzel nem lehetett csak úgy utazgatni, hiszen jelentős felkészülést igényelt.

* Ha jól tudom, szoktál jótékonykodni. A Vakok Állami Intézetének gyűjtöttél több koncerten is. Honnan ered ez az ötlet, hogy a bevételt (a Fehér éjszaka című koncertsorozatról van szó) a látássérülteknek adományozd segédeszközök vásárlására?

— A Marcellina PJT alapító tagjai Kaszás Péter, Molnár János és én vagyunk. Jani, a billentyűsünk vak volt, abszolút jó hallású, klasszikus képzettségű zenész. Még életében elkezdtük a jótékonysági koncertezést, és a halála után úgy gondoltam, hogy ezt érdemes folytatni. Valójában újra létrehoztam a Marcellina PJT-t fiatal, jó zenészekkel, és velük csináljuk a Fehér éjszaka koncertsorozatot.

* Mit takar pontosan a PJT? Péter, János és a Többiek? Merthogy az is a fülembe jutott, hogy Polgár Jogi Társaság. Ez vicc volt, vagy komoly?

— Nem vicc, mi ugyanis külföldön hosszú évekig vendéglátóztunk, és az összespórolt pénzünkből kialakítottunk egy, az akkori időkhöz képest eléggé jól felszerelt hangstúdiót. A miénk volt az első privát hangstúdió a magyar hanglemezgyártók mellett, és azért hoztuk létre, hogy ne legyünk kiszolgáltatva nekik. De egyébként jó választásnak éreztük a PJT-t a Péter, Jani és a Többiek miatt.

* Hol lehet téged élőben hallani?

— Május 15-én lesz egy Fehér éjszaka koncert a budapesti Stefánia Palotában, és ez azért is különleges, mert nem egy megszokott produkció lesz, hanem beszélgetünk, a közönség is kérdezhet, illetve egy videóklipfalon bemutatjuk a ritkán látott anyagokat.

* Külön öröm volt, hogy most élőben hallhattunk téged, hiszen az élő zenének nincsen párja. Ha újrakezdhetnéd, akkor is az éneklést választanád?

— Ugyanezen az úton indulnék el. Talán még a divattervezés az, ami erősen bennem van, a ruháim többségét én tervezem vagy készítem.

* Hogyan lehet összeegyeztetni a koncertezést a családi élettel?

— Nehézkesen, de sokan meg tudják oldani. Sok türelemre és megértésre van szükség a párom részéről. Egy férfi zenész életében társadalmilag teljes mértékben elfogadott, hogy a nő otthon várja, és elfogadja, hogy a férje első számú szerelme a zene. Kétszer voltam férjnél, és mindkét esetben azért váltunk el, mert a párom úgy érezte, nekem fontosabb a zene. De hát elnézést... Valóban fontosabb. Ebből azonban nem következik az, hogy ő nem fontos, de ezt egy férfiegó nehezen viseli. Inkább hallgassátok a Kicsikémet, mert pozitív kicsengésű szerelemről szól.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..