Manapság egyre kevesebb a mesterember. A fiatalok nagy részét nem vonzzák a kétkezi munkát igénylő foglalkozások, a középkorosztályhoz tartozó szakemberek közül sokan az országhatáron túl kerestek boldogulást, így hát maradtak az idősek, akik közül sokan még nyugdíjasként is dolgoznak. A bútorasztalos szakma is a kihalófélben lévő foglalkozások közé tartozik, hiszen csak nagyítóval lehet találni olyan mestert, aki valóban rá is szolgált erre a titulusra. A szakma egyik utolsó mohikánja a martonosi Szél Flórián, aki nyugdíjasként főleg már csak saját részre dolgozik, korábban azonban festettbútor-asztalosként és ácsként bejárta az egykori Jugoszláviát is.
— Öregapámnak volt egy ütött-kopott gyalupadja a gang végében. Földműves volt, de szívesen barkácsolt, készítette és javította a munkájához szükséges szerszámokat. Négy-öt évesen már érdekelt a gyalupad, a hozzá kapcsolódó szerszámok, és gyakran néztem, mit csinál a nagyapám. Volt egy nálam tíz évvel idősebb fiúunokája is, akinek nem engedte, hogy a műhelyében dolgozzon, én viszont kedvemre fúrhattam, faraghattam, fűrészelhettem. Ekkor szerettem meg a fát, a fával való munkát. Az általános iskola befejezése után szobafestő szerettem volna lenni, mivel ez a szakma akkoriban keresettnek számított. Megpróbáltam, és amikor meszes lett a kezem, azonnal beletöröltem a nadrágomba. A mester ezt látta, és azt mondta: Flórikám, kellenél te nekünk, de inkább válassz olyan szakmát, amelytől nem lesz nedves, piszkos a kezed. Így elmentem asztalosnak, mivel az nem zavart, ha tele volt az orrom, a fülem, a szemem fűrészporral — kezdte a visszaemlékezést Flóri bácsi.
A mester ma is gyakran tölti idejét a műhelyben
Elsőként a helybeli Zvezda nevű vállalatba jelentkezett, ahol festők, asztalosok és még néhány szakma képviselői egy fedél alatt dolgoztak. Az akkori igazgató biztatta a tizenöt éves Flóriánt, hogy gyűjtse össze a megfelelő papírokat, és bátran jelentkezzen nála. A tanulni és dolgozni vágyó fiatalember így is tett, de már a műhelybe való belépéskor úgy érezte, hogy az igazgató félvállról veszi, tudomást sem akar róla venni.
— Az igazgató éppen dolgozott a műhelyben. Először azt hittem, túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy szóba álljon velem, majd egy idő után csak szóltam neki, hogy megjöttem, ahogy megbeszéltük. Erre ő visszaszólt: van apukádnak néhány hold földje, menj, és dolgozz inkább ott! Szavai annyira szíven találtak, tizenöt éves gyereket így kirúgni, hogy kint sírva fakadtam. Elmondtam édesapámnak, ő egy hatalmasat káromkodott, majd azt mondta, ne búsuljak, csütörtökön elmegyünk Kanizsára, és ott találunk asztalosmunkát. Így is történt, hároméves szerződést kötöttünk Farkas Istvánnal, és a Petőfi Sándor utca 37. alatt lévő műhelyében tanultam ki a szakmát. Inas voltam, de sokkal jobb sorom volt, mint a másik mestereknél dolgozó ipari tanulóknak. Nem laktam bent, naponta kerékpároztam át Kanizsára. A háznál mindössze annyi dolgom volt, hogy amikor vízért mentem, akkor a gazdasszonynak is hoztam egy-két vödörrel a kútról. Más mestereknél a bentlakó inasok ház körüli munkát is végeztek, gondozták a jószágokat. Nekem Farkas mesternél aranyéletem volt. Másodéves inas koromban már az iskolaműhely gépén dolgoztam. A vállalatoknál lévő inasok szinte csak takarítottak, valamint hozták és vitték azokat a darabokat, amelyeken én dolgoztam. Mesteremnek érdeke volt, hogy minél hamarabb minél többet elsajátítsak. Két év gyakorlat után elértem azt a szintet, amelyért a többiek máshol három évet tanultak. Szerettem, csináltam, olyan fészekből indultam, ahol mindig megbecsülték a munkát — mondta Flóri bácsi.
Régi szerszámok
Egy átlagos napon 5.15-kor ébredt, reggelire egy tányér tejbe kenyeret aprított, majd 5.40-kor felült a kerékpárjára, és 6 óra előtt öt perccel nyitotta a műhelyt. A munkaidő mindennap 16 óráig tartott, szombaton általában 14 órakor zárult a műhely ajtaja. Flóri bácsi a jelenleg már csak papíron létező, martonosi Jedinstvo Labdarúgóklub ificsapatában rúgta a bőrt, így edzések és mérkőzések alkalmával a mester fél órával előbb hazaengedte. A szakma elsajátítása után még fél évet Farkas mesternél dolgozott, majd újabb tanuló érkezett, a műhelyben pedig a mester gyalupadja mellett csak egyetlen másik volt, így a fiatal Flórián az ugyancsak kanizsai Bagi Pálhoz került. Ott fél évet töltött, majd augusztusban elment katonának. Leszerelése után a Drapšin fűrészgyárba került, mivel mind a bútor-, mind az épületasztalosságot szinte teljesen ellehetetlenítették a gyárak, az üzemek.
— Ők szalagrendszerben dolgoztak, a kisebb műhelyekhez képest aprópénzért. 1967-ben szereltem le, és 1970-ig dolgoztam asztalosként, sokat maszekoltam is. Megjegyzem, 1962-ben, másodéves inas koromban, a szüleim rengeteg asztalosszerszámot vásároltak, gyalupaddal és harminckét gyaluval. A fizetés mellett az otthoni munkákból is pénzre tettem szert, így soha nem kellett kérnem a szüleimtől, amikor szórakozni indultam. Anyukámtól kétszer kaptam zsebpénzt: amikor a katonaság alatt a szabadságom töltöttem, valamint leszerelésem alkalmával. Adott volna ő máskor is, de nem volt rá szükség, hiszen megteremtettem magamnak, sőt, a maszekolásból kapott pénzből fenntartottam otthon a konyhát. A Drapšinban egy szezont dolgoztam, majd a Zvezda vállalatba kerültem, oda, ahova inasként akartam szegődni. 1970-ben a gyár megszűnt, ekkor a Slogába mentem át, de nagyon betegesen működött, és inkább a Budućnostban, az ácsoknál folytattam a munkát. Ettől kezdve a tetőket másztam, zsaluztam, 30 km-es körzetben nincs olyan helység, ahol ne dolgoztam volna. Bejártam a Nagy-Jugoszláviát, Splitben a Poljud stadion tetőszerkezetén is dolgoztam, és Tito egyik kikötőjében is, ahol szigorúan meghatározták a mozgásterünket, melyet csak engedéllyel hagyhattunk el. Eddig senki sem reklamált. Ha nem a kért anyagot kaptam, akkor el sem vállaltam a munkát. Az ácsoktól mentem nyugdíjba, kereken tíz éve — mesélte Flóri bácsi, aki az asztalos- és az ácsmunka mellett földműveléssel is foglalkozott és foglalkozik a mai napig.
Sofőrvizsgát is tett, de ebben a szakmában egyáltalán nem dolgozott, mindig hű maradt a fához. Munkái közül talán a martonosi temetőben lévő kápolna tornyára a legbüszkébb, melyet mindennap lát, hiszen szülőfalujában található. Akkoriban a legnagyobb kereslet a szobabútorok iránt nyilvánult meg, télen a festett bútorokat készítették, nyáron pedig az épületeken az ajtókat, ablakokat. A szakmából tisztességesen meg lehetett élni, a fizetés egész hónapra elég volt. Flóri bácsi nyomdokaiba a fia lépett, akinek nem ez a szakmája.
— Fiam Zágrábban végezte a katonaiskolát, de már hétévesen feljött velem a tetőre, segédkezett, amit tudott, valamint élvezte a csodálatos kilátást. A ’90-es évek elején, az ismert történések kezdetekor, leszerelt. Ma ácsmunkákat végez a környéken és Szegeden is. Évekkel ezelőtt az emberek nem dobták el a régi bútorokat, inkább megjavíttatták őket. Ma már inkább újat vásárolnak. Akkoriban a mesterember akkor tehette ki a cégtáblát, ha a falu elöljárói előtt levizsgázott. A mester címnél nem létezett nagyobb titulus. A mesterek összedolgoztak, nem nyúltak egymás munkájába. A szakmának tisztelete volt — mondta.
Flóri bácsival még sokáig elbeszélgettünk a régi mesterségekről, melyek egyre inkább eltűnőben vannak. Egyetértettünk abban, hogy nem veszhetnek el, hiszen a szakmát tovább kell adni.
