Az is közismert tény, hogy évtizedek óta nagy gondot okoz Európa számára az illegális bevándorlás és a szabadon átjárható határok kérdésének egyeztetése. Továbbra is óriási kihívás gátat vetni a népvándorlásnak, menekültáradnak és az emberkereskedelemnek az egyre szabadabbá váló határok közepette. Az Európai Unió illetékesei folyamatosan újabbnál újabb törvényekkel próbálják rendezni ezt a szinte megoldhatatlan helyzetet. Nemrég a menekültügyi rendszer megszigorításáról döntöttek. A szigorúbb migrációs törvénytervezeten kívül azonban a személyek szabad mozgását, avagy a határok kötelező nyitva tartását is szeretnék elősegíteni.

A polgárok szabad mozgásának kérdésével együtt felvetődik egy másik, legalább ugyanakkora kihívás: az áru szabad mozgása. Az elmúlt húsz esztendő azt bizonyította, hogy a különféle nyersanyagok, gazdasági termékek és áruk szállításában és forgalmazásában kettős mérce érvényesül. Bizonyára sokakban felvetődött a kérdés: miként lehetséges az, hogy az egyenlőségre, az emberi jogokra és a szabad kereskedelemre oly érzékeny Európai Unió nyugati térségéből tonnaszámra érkezik a használhatatlan, másod- és harmadosztályú áru a keleti országokba? A sokszor szemétnek tekinthető élelmiszer, ruhanemű vagy műszaki áru tulajdonképpen az egykori megszálló, diktatórikus katonai haderőt helyettesíti. A katonai megszállást felváltotta a kereskedelmi, illetve gazdasági gyarmatosítás. A keleti blokk országainak végletekig kizsigerelt társadalma sajnálatos módon könnyű prédának bizonyult. A szabadságért, illetve a határok szabad átjárhatóságáért cserébe önként, szinte dalolva váltak az emberek olcsó munkaerővé. A piac pedig kizárólag az erősebb üzleti fél, azon belül is főként a nemzetközi karvalytőke érdekei szerint szabályozott játszótérré változott. Így vált a különféle üzletláncokból, hiper- és megakereskedésekből legálisan működő szemétlerakó hely.

A kizárólag fogyasztásra és a felesleges árucikkek túltermelésére szakosodott nemzetközi gazdaságpolitika a vasfüggönyhöz szokott vagy szoktatott társadalmakról továbbra is azt feltételezi, hogy számukra megfelel a lejárt szavatosságú és kétes összetételű élelmiszer, a minőségtelen alkatrészekből összeállított elektronikai és technikai áru, a kiselejtezett és életveszélyes gépjármű, illetve több százezer termék keleti piacra szánt másodrendű változata. Persze kétségtelen tény, hogy ezek az állapotok a keleti térség piaci hiénái nélkül nem alakulhattak volna ki. Mindazok azonban, akik úgy gondolják, hogy a piaci szeméttelepek áthelyezésével, avagy a versenyképes nyugati piacok szemétmentesítésével a világ egyes részei túlélésre alkalmasabbá válnak, tévednek. A nyersanyagforrások ugyanis végesek, ezáltal az emberiség lassan megsemmisíti saját környezetét, illetve magát a természetet. Az anyatermészet pedig a sorozatos természeti katasztrófák során nem tesz majd különbséget az előnyös, illetve versenyképes és a gazdaságilag gyarmatosított területek között. Előbb-utóbb mindenki megfizeti a túlzott szabadság árát — valaki azért, mert túltermel, más pedig azért, mert túlzásba viszi a fogyasztást.

Manapság mértékletességre felszólítani talán kissé anakronisztikusan hat, de kevés egyébben bízhatunk. Mindez egyben a helyzet súlyossággát is mutatja, hiszen világraszóló összefogásra nincs esély a fogyasztói társadalom megreformálásának kérdésében. Nincs más kiút, mint bízni az emberiség józanabb részének belső erkölcsi parancsában.