A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság 2006 augusztusában a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson Debrecenben Lotz János Emlékéremmel tüntette ki dr. Papp György nyelvészprofesszort, az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanárát.
A díjat 1980-ban alapították a magyar filológia nemzetközi művelésének egyik legkiválóbb alakja emlékére. A nem Magyarországon élő hungarológusoknak adományozható, akik a magyar nyelvészet, irodalomtörténet, művelődéstörténet vagy néprajztudomány terén nagy jelentőségű munkát végeznek.
Dr. Papp György munkásságát a nyelvtudomány és a néprajz összetartozásának kutatása jellemzi, különös tekintettel a szólások, a névadás és a földrajzi nevek, valamint a népi játékok vizsgálatára. Számos tudományos dolgozatában szólt a szólások kommunikációs funkciójáról és használatuk szimbolikus kötöttségeiről, a névadás gyakorlatáról, valamint a nyelv erózióját jelző szólásinterferencia és szólásvesztés gyakoriságáról. Kiemelten kell megemlíteni a magyar helyesírás terén végzett kutatásait, valamint a fordításgyakorlatban és -kritikában elért eredményeit. Az oktatás és kutatás mellett szervezte a nyelvtudományi intézetek és tanszékek együttműködését, közös tudományos tanácskozásokat rendezett és vezetett, könyveket jelentetett meg. Sokoldalú tevékenységéből többek között kiemelhető még, hogy az egyik alapítója a magyarkanizsai Ozoray Árpád Magyar Művelődési Egyesületnek, fő- és felelős szerkesztője az Új Kanizsai Újságnak. Beszélgetésünk az 54. Magyarkanizsai Írótáborban készült, ahol a szociográfiai műhely munkáját vezeti. Az első kérdésem a szerteágazó ténykedésének a miértjére vonatkozott. Magyarázható-e ez csak azzal, hogy kevesen vagyunk?
- Egyrészt kisebbségi gond, vagy inkább betegség, amelynek objektív oka van: kevesen vagyunk. Gyakran megtörténik, hogy elindítok valamit, és azt hiszem, egy-két év múlva belép az utánam következő káder, és folytatja tovább. Így volt ez a Kanizsai Újsággal, az Ozoray Árpád Művelődési Egyesülettel és annak idején Ürményházán a Csuka Zoltán Műfordítói Műhellyel is. Azt gondoljuk, hogy a mi kultúránkban a vezető emberek a hiánycikkek. Érdekes módon a kisebbségi kultúra egy vékony rétegben még csak megteremti ezeket, viszont nincs második, harmadik és negyedik ember, aki végigvinné a folyamatot. Biztos van benne önzés is, mert mindenki a maga modelljében gondolkodik és felszisszenünk, ha az utódunk nem úgy csinálja, ahogy szeretnénk. Görcsbe rándulunk, próbálunk ragaszkodni ahhoz a megérlelt, de nem elvégzett dologhoz. Nyugdíj előtt, 65 éves fejjel végtére is rájöttem, sohasem lehet azt elvárni, hogy az utánam következő pontosan ugyanúgy tevékenykedjen, ahogyan én. Nincs egyenes folytatás. Tehát nem mindig a vezető értelmiség hiányzik a kisebbségből. Nálunk ritkán látjuk, hogy egy ápolónő vagy lakatos sorbanáll azért, hogy megvegyen egy új könyvet. Sajnos, le vannak szakadva ezek a rétegek. Talán ezért érzi úgy az ember, ha ő abbahagyja, akkor minden megszakad, hiába volt az addig beleölt munka is. De lehet, hogy mindez csak szubjektív.
* Tanítás, kutatómunka, újságkészítés - bizonyára létezik egy közös pont, ahol ezek a tevékenységek találkoznak.
- Igaz, hogy sokoldalú a mondókám, de a legtöbb esetben egy gyökérből ered, ugyanis ez összefüggő világ. A Magyar Tanszéken a nyelvészeti munkának voltak szép és nemes hagyományai. Akadtak olyan tanáraim, akik a kutatást és az oktatást egynek tekintették. Elsősorban Penavin Olgára gondolok, aki kirándulni vitt bennünket Szlovéniától kezdve Baranyán át a Bánságba, és mélyvízbe dobta a hallgatóit. Megtanultunk gyűjteni, kutatni a nyelvjárást és a néprajzot is. Később a kanizsai tanonciskolába kerültem, amely egész Jugoszlávia egyetlen színmagyar szakiskolája volt. Székelykevétől kezdve mindenhonnan volt diákom. A belém oltott érdeklődés hatására elkezdtem a gyerekekkel gyűjtetni, ma is ezerszámra őrzöm ezeket a leírásokat, cédulákat. Nekünk tudnunk kell, hogy itt annyi értelmiségi és szakmabeli sohasem lesz, amennyinek dolgoznia kellene. Olyan emberekre kell támaszkodnunk, akik érzékenyek a környezetük értékei iránt, nemcsak meglátják, de rögzítik és tovább is adják őket. A legnehezebb időben szerveztem az írótábort, 1993-ban, amikor dühöngött a miloševiæi éra. Akkor két írótábor volt Kanizsán, hiszen mindenképpen meg akarták semmisíteni ezt, amely liberálisabb és magyarabb központú. Ezért, amely most simán és természetesen zajlik le, tűzzel-vassal kellett küszködni. 1908-ban már létezett a Kanizsai Újság, amelyről például azt is el lehet mondani, hogy Juhász Gyulának van olyan verse, amelynek elsődleges változata ebben jelent meg, és csak később, más címen a kötetében. Arra gondoltam, fel lehetne újítani ezt a hagyományt, hiszen a helyi újság és sajtó olyat képvisel, amit a nagyobb lapok és hírközlő eszközök nem tudnak betölteni, mert mindegyiknek megvan a maga szerepe.
* Tudjuk Önről, hogy az egyik kedvenc témája a szóláskutatás.
- A szólás nemcsak dísze a nyelvünknek, hanem pótolhatatlan kulcs. Ó. Nagy Gábor is téves nyomokon járt, amikor azt hitte, hogy anyanyelvünk virága a szólás. Persze, ha botanikusok vagyunk, tudjuk, hogy a virág sem pusztán dísz. A szólásnak is funkciója van a nyelvben, ha jól alkalmazzuk, akkor olyan szerepe van, amit a szavak nem tudnak betölteni. A magyarországi nyelvészek és néprajzosok kizárólag magyarországi szólásokat kutatnak, azt hiszik, hogy a déli határon ez véget ér. Én, amikor ebbe a világba belemerültem, akkor láttam, mennyi fölfedetlen kincs lappang. Saját kincsünk, amelyet csak mi ismerünk. Rengeteg irányba lehetne indulni, csak sajnos az emberi élet kevés hozzá.
* A Tanár úr miért maradt a szülővárosában, Magyarkanizsán?
- Nyolc évet dolgoztam itt, mielőtt az egyetemre kerültem volna. Házat építettünk, akkor két lányom volt, azóta van egy fiam is. Úgy éreztem, bonyolult lenne Újvidékre költözni a családdal, de lehet, hogy ez csak mese, mert nem tudtam igazán elszakadni ettől a környezettől. Ha nagyon akarom, természetesen megtehettem volna. Sőt, rengetegszer voltam kardélen, hiszen időről időre minden főnök le akart telepíteni. De ha jobban belegondolunk, New Yorknak a széléről hosszabban utaznak az ottani emberek a munkahelyükre, mint én. Valószínűleg nagyon boldogtalanná válok, ha végképp el kellett volna innen mennem.
* Beszélgetésünk apropója a Lotz János Emlékérem, ezért ejtsünk néhány szót a díjakról is.
- Engem elég jól megtaláltak a díjak, a szakmai elismerések is. Amikor Kanizsa város Pro Urbe díját megkaptam, akkor fejtettem ki, hogy itt nem elég akarni, tehetségesen dolgozni, hanem szükség van a megfelelő közegre is. Nem elég, hogy sugár vagyok, amely a szőlőszemet élteti, amiről Petőfi ír az Apostolban, hanem kellenek a szerencsés körülmények is, hogy a sugár eljusson a gyümölcsig és megérlelje azt. Rengeteg hozzám hasonló kolléga dolgozik a világban, és nem jönnek össze azok a szerencsés körülmények, amelyek ezt megvalósítják. Az életemet tettem erre a pályára. Szervezőként végigvittem az egyetemi nyelvészeti napokat, itt nálunk az Értékeink nyomában tábort, ahol nagyon sok fiatalt indítottam el. Ha méltó vagyok erre a díjra, akkor a közösségi munkámmal érdemeltem ki, mert utat tudtam mutatni, és van, aki csinálja utánam is. Inkább erre vagyok büszke.
* Jelenleg min dolgozik?
- Pesty Frigyesék annak idején összegyűjtötték az egész Magyarország történeti helyneveit. Belügyminiszteri parancsra 1864-ben minden jegyzőnek és bírónak le kellett írnia minden településről, hogy milyen népies földrajzi helyei vannak, milyen hiedelmek kapcsolódnak a település létesítéséhez. Ez megmaradt az Országos Széchenyi Könyvtárban. A témával Rajsli Ilonával ketten foglalkozunk. A bácskai rész már készen van, az összes leírásból, ami a falu jegyzőitől származik, lélegzetelállító dolgok derülnek ki. Bánságot is sorra vettük, ahol nemcsak magyar anyag van, hanem szerb is, vagyis rengeteg munkát jelent. Nagyon szeretném még éltemben befejezni a vajdasági szólások szótárát, amihez van egy örökségem. Penavin Olga engem tett meg szellemi örökösévé, ami azt jelenti, hogy nem a könyvtárát hagytam rám, hanem a céduláit és a félbehagyott munkáját. Nagyon boldog leszek, ha ezt el tudom végezni, utána majd meglátom, mit ad még az ég számomra.