home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A sötétség színei
Perisity Irma
2017.10.07.
LXXII. évf. 40. szám
A sötétség színei

Talán az élet felgyorsult ütemének, talán az utóbbi évek történéseinek következménye, de egyértelmű, hogy mind kevesebbet figyelünk azokra a polgártársainkra, akik valamilyen fogyatékkal élnek.

Ezt a nemtörődömséget ők úgy veszik tudomásul, hogy visszahúzódnak, egyre kevesebbet vesznek részt nyilvános eseményeken — esetleg csak a maguk körében. A hetvenhez közel járó beszélgetőtársam azt mondja, ő már elfogadta a sötétség világát — és ebben próbál színeket találni.

— Azt hiszem, valamivel előnyösebb helyzetben vagyok, mint azok a sorstársaim, akik születésük pillanatától világtalanok — mondja az asszony, és a vakokra jellemző fejtartással ül a kerti székben kifejezéstelen, fénytelen szemekkel. — Húsz évvel ezelőtt történt, hogy az ellenőrizetlen magas vérnyomásom miatt egyik pillanatról a másikra kihunyt a fény. Előbb azt hittem, hogy valami a szemembe került, dörzsöltem is, de sehogyan sem akart kitisztulni a kép. Mentők, kórház, kivizsgálás, gyógyszerek marékszámra, de a helyzet semmit sem javult. Eleinte türelmesen tettem, amit az orvosok javasoltak, szedtem fegyelmezetten az előírt gyógyszereket, de lassan belefáradtam a végtelen türelmességbe. Egyébként mindig örökmozgó teremtés voltam, a munkám révén is állandóan mozgásban, úton voltam, emberekkel tárgyaltam, ha az eset úgy kívánta, veszekedtem is. Egyszóval nem voltam sosem helyhez kötött.

Nem sokkal ezután a férjem váratlanul meghalt. Mivel az egyetlen gyermekünket tízéves korában elveszítettük, egyedül maradtam. Mindössze néhány igazi, önfeláldozó szomszédom maradt, aki azóta is úgy gondoskodik rólam, mintha a családja tagja volnék. Hálás is vagyok minden bevásárlásért, vasárnapi süteményért, melyet áthoznak, miközben egy pici családi hangulatot varázsolnak az én konyhámba is. Rettenetesen nehezen szoktam meg a magányt. Néhány év azzal telt, hogy állandóan a vakságom okát kerestem, nem tudtam elfogadni az értelmetlen vigasztalást. Sosem derült ki, mit vétettem az égnek, miért éppen velem történt mindez. Nagyon nehezen tanultam meg a nappal és az éjszaka megkülönböztetését, így az életritmusom is teljesen felborult. Istenem, hányszor ütköztem a lakás valamelyik ajtajának, hányszor húztam ki a frizsiderből a másnapi levessel teli lábost véletlenül. Eleinte a húgomék hordták minden másnap az ebédet, de idővel beláttam, hogy élniük kell a maguk életét, hiszen lassan megszülettek az unokák is, akiknek nagyobb szükségük volt a nagymama segítségére. Lassan ugyan, de végül megtanultam vakon élni. Sőt, időnként voltak időszakok — olykor néhány nap is —, hogy meg tudtam különböztetni a körvonalakat. Gondolja el, kötni kezdtem, amit valamikor nagyon szerettem csinálni. Megkötöttem 15-20 cm-t, aztán kifejtettem, és újrakezdtem. A legnehezebb az volt, hogy a vakságomról beszéljek. A régi ismerősök — sokan leginkább kíváncsiságból — felhívtak telefonon, és sajnálkozva kérdezték, hogyan tudok így élni. Először is azt kellett megtanulnom, hogy az ilyen idétlen kérdésekre emberi választ adjak. Sokszor megtörtént, hogy elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót, ám az érzékeim annyira kifinomulttá váltak, hogy észrevettem, ha valaki zajtalanul jött be a lakásba. Az eltelt években háromszor törtek be hozzám, és minden alkalommal kirámolták a lakást. A férjem szenvedélyes vadászként néhány ritkaságszámba menő vadászpuskát tartott otthon, melyet a hívatlan látogatók ugyancsak elvittek. Megtanultam porszívózni, egyedül tusolok, viszont a főzéssel nem boldogulok egymagam. Néhány éve kifőzdéből hozzák az ebédet, a többi feladatot a szomszédok segítségével oldom meg. Már jó ideje nem veszekszem az égiekkel, belenyugodtam, hogy nem tudok változtatni a helyzetemen. Amit nem látok, azt hallom vagy érzem. Ma már az ujjaimmal is „látok”: tapintással megérzem, mi akadt a kezem ügyébe például a szekrényben. Az a szerencsém, hogy szép nyugdíjat kapok, azaz nem kell mindenen spórolnom. Igaz, az igényeim is megfogyatkoztak, már semmire sincs szükségem...

Időnként füllentek, és igyekszem magam is elhinni, amit másokkal elhitetek. Önnek mégis elárulom az egyik titkos vágyamat, pedig tudom, hogy úgysem fog teljesülni. Amikor szép idő van, és nem veszélyes a napsugárzás, kiülök a teraszra, és úgy teszek, mintha mindent látnék. Ilyenkor szinte színeket kap a sötétség: látom az ég csodálatos világoskékjét, melyet vattaszerű puhasággal tarkítanak a felhők. Aztán látom a kis erdő mögött lebukni a vérvörös napkorongot, körülötte megszámlálhatatlan nyílegyenes sugárral, melyek mindegyike a narancssárga más-más árnyalatát veri vissza. A szomszédok kertjében a török szegfű meg a vasrózsa virágzik a szivárvány színeiben. Mozdulatlanul, csukott szemmel ülök, és nem merem kinyitni a szemem. Attól félek, hogy az én sötétségem színei nagyon csalókák. Ha kinyitom a szemem, akkor sem látom meg őket. Ezért nem mentem már néhány éve messzebb a bejárati ajtóm küszöbénél. Pedig úgy szeretnék!


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..