A piactér felé indultunk. Az egyik piaci asztal mellett kisebb társaság iszogatott.
— Odamegyünk? — kérdeztem.
— Gyerünk!
Odaérve azt láttuk, hogy egy ismeretlen részeg alak a társasággal civakodik.
Ügyet se vetve rá, leültünk az asztalra a többiek mellé: Károlyi Mihály, Buda Mátyás, Szilák Imre, Vétkes Áron, Zrínyi Mónika, Mesterházy Ákos, Varga Melinda és Kovács Attila társaságába.
— Ugye, Buda, ki ez a civakodó alak? — kérdeztem
— Nem tudom. Már két kocsmából kihajították, és az imént a Mónit
meg a Melit kezdte molesztálni. Adtam neki két apait, de amint látod, nem tágít.
— Hát jó. Úgy látszik, hogy nincs ki a négy kereke — jegyeztem meg.
Miközben iszogattuk az italunkat, arra lettem figyelmes, hogy az ismeretlen férfi — ruháit magáról ledobva — egy szál alsónadrágban éktelenkedik előttünk. Többen is igyekeztek elzavarni, ráripakodtak, hogy hagyjon békén minket, de hiába — továbbra is provokált bennünket. Szidta a magyar anyánkat és egyéb ocsmányságokat hordott össze. Ekkor már az út mentén, közvetlenül az első piaci asztal mellett beszélgettünk. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy ez a bizonyos személy ökölbe szorított kézzel közeledik felénk. Nem tudtam mire vélni, és elővigyázatosságból Enikő mellé álltam, félig fedezve őt. A sejtelmem beigazolódni látszott: a részeg férfi meglendülő keze Enikőt vette célba. Nem volt mit tenni: kétszer arcul ütöttem ököllel az alakot, majd amikor a földre esett, kettőt-hármat bele is rúgtam. Enikő ekkor már a hátam mögött állt, az alak pedig hirtelen felugrott és futásnak eredt. Károlyi és én utánaeredtünk, de Buda is a nyomunkban volt. Még kétszer-háromszor megütöttem a férfit, de ekkor Buda hátulról lefogott és elválasztott a részegtől.
— Ati, elég volt!
— Jó — válaszoltam.
Ez alatt az idő alatt az alak beszaladt egy zsákutcába. Károlyi, Szilák és Vétkes utánamentek.
Csak az ökölcsapások hangja hallatszott.
— Megyünk? — kérdezte Enikő.
— Nem bánom, gyerünk.
Elindultunk Enikő tizenöt-húszpercnyi járásra lévő háza felé.
— Miért bántottad? — kérdezte.
— Azért, mert meg akart ütni téged.
— Láthattad, hogy mindenkivel kötekedett — tette hozzá.
Csendes volt az éjszaka a magányos kis utcában. Az utcai világítás fénye alatt megannyi bogár járta soha meg nem unott táncát. A kis utcának azon a szakaszán, ahol az úttest teljesen beszűkül, felléptünk a járdára. Az autóknak ez a pont volt a végállomás; ezen az utcaszakaszon már csak gyalogosan vagy kerékpárral lehetett közlekedni. Balról még mindig állt a vén fenyő. A fáról eszembe jutott, hogy kisiskolás korunkban a törzse mellé dugtuk a cigarettásdobozt, mert nem mertük vagy nem akartuk az iskolába vinni. Ilyen és ehhez hasonló csínytevések idéződnek fel bennem, s mint a villám, úgy hasított belém a felismerés: milyen jó is volt kölyöknek lenni! Igaz, akkor arra vágytunk, hogy felnőjünk, most azonban visszavágyjuk gyermekéveinket. Persze, mindannyian tudjuk, hogy ez nem lehetséges, és azt is, hogy minden igaz, minden szép egy nap véget ér. Enikő végig — amíg ki nem értünk a kis utcából — elgondolkodó arcomat fürkészte, de nem szólt semmit, csak halkan, szó nélkül figyelt.
(...)
Átölelt, megcsókoltuk egymást, és egymás öleléséből is kibontakozva fogta a kezem — mintha csak nyomatékosítani szeretné: mi összetartozunk.
Ezt ma is tudom, és sajog a szívem, mert ő már nem érzi azt, amit én.
Jobbra fordultam, ő sokáig nézett utánam.
...És ekkor még nem tudtam...!
Lassan bandukoltam a megszokott úton, és talán semmire se gondoltam. Lassan átvágtam a főutcán, de magam sem tudom, hogy miért nem a főutcán és miért egyenesen folytattam az utam. Nem igazán tudtam, hogy hová tartok. Talán az motoszkált a fejemben, hogy betérek még pár pohárka italra egy kávézóba, majd hazamegyek. De mintha egy láthatatlan erő eltérített volna útirányomtól: egy hirtelen fordulattal betértem abba a kis utcába, ahonnan Enikővel nem olyan sokkal korábban kijöttünk.
Ezzel az utcával szemben volt a piactér, ahol kb. egy órával ezelőtt az incidens történt. Nem tudtam megmagyarázni magamnak sem, hogy miért megyek oda. Lehet, hogy megszokásból vagy kíváncsiságból tettem. Kiérve a piactérre, megpillantottam Budát, Szilákot, Vétkest, Mónit, Ákost, Melit, de oldalról a közelben állt egy 101-es is. Átmentem az úttesten, mivel Buda az út túloldalán állt.
— No sze, koma! — szóltam oda Budának.
— Sze, sze! — válaszolt.
— Kié ez az autó?
— Hát a Lantosé!
— Ő hol van? — kérdeztem.
— Károlyi bevezette őt a kisutcába, és vele tartott még a kis Szilák is.
— Miért vezette be őket Károlyi?
— Jó kérdés! Vagy harmincszor mondtam, hogy ne bántsa az alakot, no de Vétkes is egy húron pendül vele — tette hozzá.
Egyszer csak hangokat, majd lépteket hallottam — Károlyi meg a többiek felénk tartottak.
Károlyinak széles mosoly ült az arcán. Szerintem ekkor még ő sem sejtette, hogy ez az elégedett mosoly hamarosan lehervad az arcáról.
— Sze, Ati! — szólt Lantos.
— Szevasztok, hát ti?
— Nézelődtünk egy kicsit, no de gyertek, van az autóban még egy kevéske innivaló.
Az autóhoz érve Lantos a hátsó ülésről két liter VTK-t vett elő. Mindenki meghúzta az üveget, és húszpercnyi iszogatás után — mintha mindannyian egyszerre gondoltunk volna ugyanarra — elindultunk hazafelé.
Záróra volt, és mivel kávézóba már nem tudtam betérni, hazafelé vettem az irányt.
Igencsak kapatos voltam, de igyekeztem lassan és halkan benyitni a kapun, hogy ne ébresszek fel senkit. A szobámba érve zenét kezdtem hallgatni, beültem a fotelba és tovább iszogattam. A cigarettám a hamutartóban égett, én pedig — a telefonomat a kezemben forgatva — csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne most Enikő mellett lenni. Átsuhant az agyamon a gondolat, hogy felhívom, beülök az autóba és elmegyek hozzá, de ekkor ránéztem az órára — már hajnali fél 4 volt. Megittam az italomat, levetkőztem és belevetettem magam az ágyba. Tíz másodperc alatt álomba merültem.
...És ekkor még nem tudtam...!
III., 2004. július 26.
— Ati, ébredj! — rázta meg vállamat édesanyám.
— Mi van, anyu? — kérdeztem, mert láttam az arcán, hogy nagyon izgatott.
— Kelj fel, keresnek a rendőrök! — mondta.
(Folytatjuk)