— Akár azt is mondhatnám magamról, hogy szerencsés vagyok, boldog gyermekkorral, felhőtlen egyetemi évekkel — állítja, miközben megtörli a szemét. — Azt hiszem, a szél miatt könnyezem, mert otthon megparancsoltam a szememnek, hogy a beszélgetés alatt ne sírjon. Mert valójában nincs kiért könnyet ejtenem, hacsak nem önmagamért. Huszonnyolc éves vagyok, és mindössze néhány héttel ezelőtt tudtam meg, ki is vagyok igazából, honnan származom, és mi mindent vettek el tőlem anélkül, hogy bűnös lettem volna. Életem kezdetéről az apámtól hallottam sokat, aki egyedül nevelt fel, mert az anyám állítólag meghalt a szüléskor. Vajdaság-szerte vannak rokonaink, de egyikkel sem tartottunk szorosabb kapcsolatot. Apám megmagyarázta, hogy vannak az életben dolgok, melyeket nem lehet erőszakkal ápolni, megteremteni, a többi közt az erős rokoni kapcsolatokat sem. Apám rendkívüli ember volt, tele megértéssel, jósággal, kitűnő humorérzékkel. Egész életemben éreztem, hogy köztünk igazi szülő-gyermek kapcsolat van, mely mindkettőnk életét szebbé tette. Biztosan azért nem kérdeztem sosem anyámról, a születésemről, mert elsőre hittem neki, és ahogy cseperedtem, azt is megtanultam, hogy nekem volt anyám, csak apámnak nem volt felesége!

Apa azt mesélte, hogy nem volt idő a lakodalmukra, mert anyám családja akkor szakadt ketté, amikor ő a terhesség hetedik hónapjában járt. A családjának egy része akkor kapott engedélyt Ausztráliából a betelepülésre. A szülés során komplikáció lépett fel, amiért anyám az életével fizetett. Apa nem tudta, mitévő legyen, de arról hallani sem akart, hogy engem örökbe adjon. Azt viszont nem tudta elviselni, hogy ott neveljen fel, ahol anyát elveszítette, hát elköltöztünk egy délebbi kisvárosba. Ott élt egy távoli rokon, az ő felügyelete alatt nőttem fel, aki apámnál alig két évvel volt idősebb, és sohasem ment férjhez. Így volt egy pótmamám, aki féltő szeretettel gondoskodott rólam. Ő ismerte az anyámat, de nem akart róla mesélni, mindig azt mondta, amit tudnom kell, azt apa már elmesélte.

Apámnak iparosszakmája volt, de állandóan újításokon dolgozott, rengeteg találmánya volt, melyek közül kettőt hivatalosan is bejegyeztek az Európai Feltalálók Szövetségébe. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem voltak anyagi gondjaink. Nagyon sokat utaztunk, s ilyenkor rengeteget tanultam tőle. Éppen kézhez kaptam az egyetemi oklevelemet, amikor befejezte egy találmányát, melyen mintegy két évig dolgozott. Nagyon boldog volt, és egy munkatársával Belgiumba vitte felülvizsgálatra, illetve bejegyzésre. A megbeszélt időben terített asztallal vártuk Ica mamával. A kedvence készült: sűrű levű, erős paprikás marhapörkölt. Éjfél is elmúlt, amikor Ica mama „takarodót” fújt. De alig oltottuk le a villanyt, egy autó állt meg a ház előtt — mindketten ugrottunk, azt hittük, apa érkezett meg. De rendőrök voltak, apám halálhírét hozták. Mint megtudtuk, apám már majdnem a határon volt, amikor belefutott egy kombi, és még mielőtt a mentők megérkeztek, meghalt.

Az életem teljesen felfordult. Hetekig nem tudtam magamhoz térni. Állandóan apám autójának zúgását hallottam az utcáról. Aztán lassan enyhülni kezdett a fájdalom. Lépnem kellett, mert ugyan nem voltam halott, mégsem éltem. Ica mama mindenben segített. Kaptam munkát, gyakorolhattam a hivatásomat, és abban találtam értelmet. Néhány hónap múlva értesítettek, hogy apám találmánya olyan díjat nyert, amely anyagi jutalommal járt. Nekem teljesen mindegy volt, az én fizetésem elég volt arra, hogy ellássam magamat, más nem érdekelt. De Icu mama szerint sosem rossz, ha az embernek van egy kis tartaléka. Apámról senkivel sem tudtam beszélni, este, ha ágyba bújtam, akkor elmeséltem neki, mi történt velem aznap. Még udvarlóm sem volt. Aztán egy nap megjelent egy idősebb, szerényen öltözött nő, aki azt állította, az anyám! Azt mondta, nem tudta, hol élek, azért késett huszonhét évet. Én hallani sem akartam róla. Este, amikor hazaértem, elmeséltem a találkozót Ica mamának. Ő hosszas hallgatás után egy levelet adott át, mondván, azt apám adta át neki azzal a megjegyzéssel, hogy csak akkor adja nekem, ha valamilyen kétségem támad. A levélből tudtam meg, hogy a szülés után anyám egyszerűen elküldött, mint egy csomagot apának, a bátyja pedig, aki Ausztráliába ment, jutalomként ráírta az ő részét a családi vagyonnak. Így törölték le a szégyent, hogy lányfejjel szült. Azt hiszem, ettől a tettől ébredtem fel. Az anyámat elküldtem oda, ahonnan jött, és utána úgy éreztem, van még remény, hogy én is éljek. Azon az estén ezt apámnak is elmondtam!