Öröm látni, hogy egyre többen nyúlnak vissza a régi magyar népmesékhez, a gyökereinkhez és azokhoz a történetekhez, amelyek a régi világot, viszont ugyanazokat az érzéseket mutatják be, amelyekkel mi is élünk. Vukelity Csilla, aki tanítónőként dolgozik a csantavéri Hunyadi János Általános Iskolában, korábban nem foglalkozott mesemondással, ennek ellenére a diákjai sorra nyerik a díjakat a mesemondó versenyeken. A fiatal tanítónő lendületes és odaadó munkáját a magyarországi Lampion Könyvek és a Népmesekincstár Mesepedagógia-műhely nemrég a Mesélő Pedagógus-különdíjával jutalmazta. A díjat azzal a céllal hozták létre, hogy ráirányítsák a figyelmet azokra a pedagógusokra, akik a népmesék bölcsességével formálják a gyerekek világképét. A lapunknak adott interjúban a mesemondásról, a gyerekekkel végzett munkáról és a népmesék mai szerepéről beszélt.

Vukelity Csilla (fotó: Farkas Zita)

* Hogyan kerültél a mesék világába, mi ennek a története?

— A munkámból adódóan állandóan mesélek, minden a mesék körül forog, és igyekszem mindennap mesélni a gyerekeknek. Az élőszavas mesemondással való kapcsolatom úgy alakult ki, hogy amikor elkezdtem dolgozni, akkor kaptam az óvodából két kislányt elsős tanulókként, akik már élőszavas mesemondók voltak. Ők úgy érkeztek hozzám, hogy tudtak két mesét, és az óvónő már felkészítette őket egy mesemondó versenyre. Én ekkor csöppentem bele ebbe a világba, tehát valójában a gyerekek hozták közelebb hozzám az élőszavas mesemondást. Elkezdtem velük foglalkozni, és igyekeztünk minden mesemondó találkozón vagy versenyen részt venni. A koronavírus-járvány alatt nehéz volt élőszavas mesemondást tanítani az online térben, ezért egy kis időre szünetelt ez a dolog. Viszont amikor ismét beindult az élet, akkor folytattuk a munkát, és jelenleg öt mesemondó gyerekkel foglalkozom, akik közül hárman hatodik osztályosok, ketten pedig ötödikesek. Ők név szerint Barkóci Fanni, Gyólai Fanni, Kopasz Emma, Majoros Szandra és Vukelity Liza. Szeretném, ha többen lennének, de sajnos nincs kapacitásom még több tanulóra. Heti rendszerességgel találkozunk, a versenyek előtt hetente többször is. Én válogatom ki a meséket, és nagyon kötődök a vajdasági magyar népmesékhez. Legelőször Penavin Olga köteteiből válogatok, de sajnos idővel fogynak ezek a jó mesék. Az általam kiválogatott mesékből választhatnak maguknak a gyerekek olyat, amelyik megérinti őket, amelyik közel áll hozzájuk, hiszen könnyebb olyan szöveget mondani, amely valamiért fontos vagy tetszik nekik.

* Milyen pozitív hatásai vannak az élőszavas mesemondásnak?

— Elsősorban az önbizalmukra van jó hatással, ma már ugyanis sokkal bátrabban állnak ki a közönség elé, mint amikor elkezdték a mesemondást. Könnyedebben beszélnek és mozognak mások előtt, figyelnek arra, hogy mit és hogyan mondanak, fejlődik a beszédkészségük, a kiállásuk. Tapasztaltabbak és bátrabbak lesznek a mesemondás által amellett, hogy gazdagodik a szókincsük, és sok mesét megismernek.

* Vajdaságban milyenek a megmutatkozási lehetőségek?

— Nagyon sok a vajdasági mesemondó, és nagyon erős a mezőny. Akárhová megyünk Magyarországon, az biztos, hogy ha van vajdasági versenyző a résztvevők között, akkor az díjazott lesz, hiszen nagyon jól mondjuk itt a mesét. Vajdaságban egyetlenegy versenyen tudunk megmérkőzni, ez pedig a zentai Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny. Az utóbbi években Béres Szinitával és Borbély Szabó Rékával kialakítottunk egy kis csapatot, és azon dolgozunk, hogy minél több programot létrehozzunk a mesemondó gyerekek részére, így tavaly megtartottuk a III. Vajdasági Népmesemondó Találkozót, ahol nem kellett mesét mondaniuk a gyerekeknek, hanem találkozási és barátkozási lehetőséget teremtettünk számukra. Csantavéren évente egy alkalommal mesedélutánokat tartok, tavaly volt a negyedik. Itt a meseműhelyes lányaim elmondják az új meséjüket, és betlehemi színjátékkal kiegészülve karácsonyi hangulatot tudunk átadni a közönségnek.

* Mennyire nagy kihívás megtartani a mai gyerekek figyelmét?

— Jellemző rájuk, hogy itt és most és azonnal szeretnének valamit, de nyilván nem egy hosszú tündérmesével kezdjük az osztályt. Természetesen sokkal könnyebb ilyen téren azokkal a gyerekekkel, akiknek olvasnak vagy mondanak otthon mesét, velük is lehet beszélgetni a történetekről. Úgy gondolom, itt a fokozatosság a mérvadó, tehát hogy apránként építsük be a mesét a gyerekek életébe. Ez az elején nagyon nehéz, viszont erre valók a rövid mesék, idővel pedig a mesék hossza és a gyerekek figyelme, türelme is nő. Minél többet mesélünk, annál egyszerűbb lesz ez a folyamat, és az a fontos, hogy ne adjuk fel, ne hanyagoljuk el, mesélni kell.

* Beszéljünk a másik oldalról is, a hallgatóságról. Mit ad a mesehallgatás felnőttnek és gyereknek egyaránt?

— Azt vallom, és a saját bőrömön tapasztalom, hogy a mesének köszönhetően mindig más szerepben találhatjuk magunkat, bele tudjuk képzelni magunkat egy karakter szerepébe. A mese megtanít arra, hogy a világban van jó és rossz, de minden megoldható, és bármilyen nehézséggel találjuk szembe magunkat, ha küzdünk ellene, akkor legyőzhetjük. Szeretem, hogy a mesékre a pozitív viszonyulás a jellemző, és a jó elnyeri a jutalmát a végén.

* Csantavéren milyen a mesék utóélete, értékelik a mesemondást a faluban?

— A mesedélutánokon egyre nagyobb a közönség, egyre több az érdeklődő, és nemrég meg is jegyeztük, hogy ha ennyien leszünk, akkor új helyszínt kell keresnünk, mert nem lesz elég a Bartók Béla Művelődési Egyesület terme. Nagyon jó érzés, hogy ennyien érdeklődnek a mesék iránt. A falusiak együttműködését érzem, és nem mindenki azért jön el ezekre az eseményekre, mert fellép egy családtagja, hanem mert szeretne mesét hallgatni, és kíváncsi ezekre az alkalmakra.

* Az elszántságodat tükrözi ez az elismerés is. Mi volt az előzménye annak, hogy bekerültél az esélyesek közé?

— Egy ismerősöm terjesztett fel, de egy pillanatra megijedtem, és elbizonytalanodtam, hogy valóban én vagyok-e a legtöbbet mesélő pedagógus. Egyedüli vajdaságiként voltam a jelöltek között, és nagyon jólesett, hogy a zsűri nekem adta a különdíjat. Nagyon nagy elismerés ez nekem.

* Mikor érzed magad sikeresnek?

— A gyerekek sikere tölt el a legnagyobb elégedettséggel és büszkeséggel. Nemrég voltunk Baján a Bácska mesél elnevezésű népmesemondó versenyen, ahol az egyik kislányom, Gyólai Fanni elhozta az abszolút első helyet és a Hüvelyk Matyi-díjat, ami számomra az egyik legnagyobb elismerés a Mesélő Pedagógus-különdíj mellett, hiszen én készítettem fel, az én munkám van benne, az ő tehetsége, és közösen értük el ezt a szép eredményt. A három helyezett közül ketten csantavériek voltak, illetve két különdíjat is elhoztunk. A lányok sikere által azt érzem, hogy megéri ezt csinálni, talán ügyesek is vagyunk ebben, és mindez engem is motivál, reményt ad nekem. Jó híre van a meseműhelynek, a lányok szívesen mesélik az élményeiket. Igyekszem minden verseny után valamilyen módon megjutalmazni őket, hol egy fagyizás, hol egy forró csoki, de voltunk már városnézésen, fürdőzésen, karácsonyi vásárban is. Mindannyian nagyon élvezzük az utazásokat és azt, hogy közös a célunk, a vágyunk.