Nemrég végzett az Újvidéki Művészeti Akadémián. Monodrámájával, az Étkezni emberi dologgal bemutatkozhatott a pécsi X. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon. Az előadást Litvániába is meghívták, és a The zone of ceaseless connection nevű fesztivál zsűrije nemcsak a társulatot, hanem a rendezést is díjazta. A többi közt az amatőrökről, a magyar népzenéről, a következő világról és természetesen a színház feladatairól beszélgettünk.

* Hogyan született meg az Étkezni emberi dolog?

— Az ötödik év végén mestervizsgát kell tennünk a színiakadémián, ez egy monodráma elkészítéséből áll. Ennek az a különlegessége, hogy mi vagyunk a darab szerzői, rendezői és előadói is. A kiindulópontom az volt, hogy nem egy összefüggő történetet akarok elmesélni, hanem több aprót, melyekben van egy közös szál. A monodrámával egy csatornát akartam létrehozni, melyen azt kommunikálhatom, hogy én, Ricz Ármin, miket gondolok a világról — benne Szerbiával, Vajdasággal —, milyen kérdések foglalkoztatnak. Minél többet bele akartam sűríteni az előadásba. Ehhez három szöveget használtam fel: Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című művét, Cserna-Szabó András Sömmi című regényének egy részletét, a harmadik alkotóelemhez pedig Lars Von Trier Az idióták című filmje adott ihletet, ennek a résznek én vagyok a szerzője. A darabnak van egy központi, „privát” figurája, akit akár Ricz Árminnak is hívhatnánk. Az elején elhangzik egy nyitódal, és innentől belépek a nagyvilágba. Rengeteg út, lehetőség tárul elém, és választanom kell közülük. A darab első stációjában (mely Parti-Nagy szövegén alapszik) egy elkeseredett figurával találkozunk. Az emésztésről tart prezentációt, és az Acapulco nevű gyógyelixírt árulja, de az egész egy átverés, hiszen a szer valójában csak flakonba zárt légüres tér. Ez egyfajta kiszolgáltatottság is: a társadalomnak csak egy kis porszeme ő, de fel muszáj vállalnia, hogy ez a termék világmegváltó, pedig tudja, hogy a semmit árulja. Az élethelyzete viszont rákényszeríti, hogy briliáns előadást tartson. A második szál egy Che Guevara-szerű karaktert mutat be (Cserna-Szabó András regényéből átemelve), akinek gyerekkorában a szeme láttára erőszakolták meg az édesanyját, majd rájuk gyújtották a házat, a testvére pedig bennégett. Életében a bosszú lesz a fő mozgatórugó, tömeggyilkossá válik. A harmadik szál egy hihetetlenül cinikus orosz milliárdos figurája köré van fűzve, akinek egész életét átjárja az unalom, és csak a környezete terrorizálásában vagy manipulálásában leli örömét.

* Szeretni való jelenség...

— El tudja veled hitetni, hogy az! Elhiszed neki, hogy a javadat akarja. Olyan ez a figura, mint az IMF-hitel: elsőre nagyszerűnek tűnik, mert azzal a pénzzel rengeteg mindent lehet kezdeni, viszont tudjuk, hogy az ország rövid időn belül nagy kárát fogja látni. Ennek a milliárdosnak istenkomplexusa van, nem patológiásan, csak nincs realitásérzéke: úgy érzi, senki sem állhat fölötte. Ha jobban belegondolunk, ez a három erő hajtja a legtöbb embert: a kényszer (amikor küzdesz a létminimumért), a bosszúvágy (amikor le akarod tiporni azt, aki sérelmet okozott) és a hatalomvágy. Ezek persze nem tiszta formában jelennek meg, hanem különféle kombinációkban, de nagyon is részei hétköznapjainknak.

* Mind a három egyértelműen negatív fogalom.

— Olyan korban élünk, amelyben nem léteznek kiegyensúlyozott, könnyen járható, sorsszerű utak. Én életigenlő vagyok, de a színháznak a nehézségekről kell beszélnie. Rengetegszer elképzeltem, milyen lenne a pozitív színház, de sajnos az az út nem járható. Az embereket mindig a probléma, a furcsa, a kellemetlen vonzza, szeretik nézni, ha valaki küzd. A pletyka is mindig arról szól, hogy valakinek valami fura változás történt az életében. Az érdekli az embereket, amivel a másik küszködik. Ha valakiről jót hallunk, akkor örülünk neki, nyugtázzuk, vagy elengedjük a fülünk mellett. A rosszra érzékenyebbek a szenzoraink. Úgy gondolom, van egy másik, egy transzcendens világ, mely a halál után következik. Az a világ tökéletes lesz, amikor eljön. Ott minden rendben lesz, ott majd belenyugszunk a sorsunkba. Vagy már semmit sem tehetünk. A földön viszont éppen a tökéletlenségek hajtják az embert, itt pont a tökéletlenségekkel együtt tud szép lenni az élet.

* Mert van mit kijavítani…

— Igen.

* A szövegeken kívül a zene is meghatározó szerepet kap az előadásban.

— Így van. Nagyon nagy segítségemre voltak a zenészek, Szerda Balázs, Keszég Ákos és Szabó András, akik mozgósították a magyar népzene elementáris erejét. Bizonyos keleti kultúrákban a jógával energetizálják a testet, és mi azt szoktuk gondolni, hogy a mi vidékünkön nem alakult ki semmi ehhez hasonló. Pedig ez tévedés: a legényes táncban, a csapásolásban hatalmas energiák, indulatok, érzelmek szabadulnak fel — mondjuk, azzal, hogy az ember rácsap a saját térdére.

* Hogyan kerültetek ki Litvániába?

— Pécsett bemutattuk a darabot a Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon, majd megkeresett bennünket Olegas Kesminas, aki a Vilniusi Nemzetközi Színházi Fórumnak az egyik szervezője, illetve az ottani művészeti akadémia egyik vezető tanára. Tetszett neki az előadás, és meghívott bennünket a The zone of ceaseless connection fesztiválra.

* Mi fogta meg az előadásban?

— Erről sokat beszélgettünk vele. A darab hangulata, illetve a formabontó rendezői megoldások, a szokatlan, furcsa elemek ragadták meg. Ideális körülmények között az előadás három szála három különböző helyszínen játszódik, a nézőtér pedig a közönséggel együtt forog. Ezt sajnos csak az Újvidéki Színházban tudtuk ilyen formában kivitelezni, az összes többi helyszínen alkalmi megoldásokhoz kellett folyamodnunk. Két egyetemista is játszik a darabban, Nyári Ákos és Búbos Dávid, ők vezették át a közönséget egyik térből a másikba. Emellett az orosz milliárdos epizódjának is szerves részei. Furcsa volt, hogy ezt az egyébként nagyjából húszszemélyes közönségre készült darabot csaknem százötven embernek mutathattuk be a fesztiválon.

* Pécs még viszonylag közel van, de Litvániába el is kellett jutnotok valahogy...

— Balázs Attila, a sofőrünk heroikus küzdelemmel vezette ki a kocsinkat Litvániába meg vissza, hazafelé menet összesen kétszer állt meg pihenni. Tolmács is jött velünk Serfőző Réka személyében, neki furcsa lehetett a kombiban, egyetlen nőként a hat férfi között… A vilniusi nemzeti színház kistermében játszhattunk, de ott a kisterem is nagy. Felejthetetlen élmény volt ez számomra. Talán meglepően hangzik, de rengeteget hallottam a litván színházról, a litvánok ugyanis a kosárlabdázóik és a jazz-zenészeik mellett elsősorban a színházukra büszkék. Koršunovas és Nekrošius nagy, kultikus rendezők, szeretem az előadásaikat, az alkotási metódusukat. Nagyon tetszik náluk, hogy — részben az orosz színház hatására — az utolsó pillanatig megkomponálják a gesztusokat, így a prózai előadások közben is szinte az az érzésed, hogy egy mozgásszínházi produkciót látsz. A színházban az a legfontosabb, hogy a néző úgy érezze, valami csoda történik a színpadon — ezt pedig meg is kapja ezektől a daraboktól. Emellett persze a színháznak tanítania is kell, érzelmileg és intellektuálisan is. Ha ez megtörténik, akkor mindegy, hogy amatőr vagy profi a társulat. Egyébként szerintem fura, hogy Vajdaságban ilyen élesen elválik egymástól a kettő, és hogy eleve elrendelt terminusként kezeljük azt, hogy van profi és amatőr színház. Külföldön ezek nincsenek ennyire elszigetelve egymástól. És Magyarországon sem: a szívemhez legközelebb álló három magyar színész — Pintér Béla, Mucsi Zoltán és Scherer Péter — egyike sem végzett színművészeti akadémiát. Akkor ők most amatőrök?

* Fogod még játszani a monodrámádat?

— Nagyon szeretném, noha a következő évadtól Magyarországon dolgozom a zalaegerszegi társulat tagjaként. Viszont elképzelhető, hogy lesz még egy rövid turné.

Janet Shivo felvétele