Az amerikai polgárháború után a cowboyok kulcsszerepet töltöttek be az ország élelmezésének helyrehozásában. Hatalmas marhacsordákat tereltek a déli és a középnyugati államokból a keleti nagyvárosok (Chicago, Detroit) vágóhídjaira, miközben állandó támadásoknak voltak kitéve az útonállók és a harci ösvényen lévő indiánok részéről. A XIX. század második felében a vasút elterjedésével lassan háttérbe szorult a tevékenységük. Kemény, férfias hagyományuk és praktikus viseletük mára átvonult a rodeók világába. De mi is a rodeó, miből alakult ki, és mi a szerepe a mai amerikai társadalomban?

A rodeó egyrészt hagyományőrző emlékezet, mellyel a résztvevők és a közönség a vadnyugat kiemelkedően fontos szereplőinek, a cowboyoknak a mindennapjait idézik fel. Másrészt egyfajta sport, mely több látványos kategóriában is elkápráztatja a nézők népes seregét. Kialakulását tekintve a rodeó a spanyol és a mexikói, majd az észak-amerikai marhatartás valóságából ered. Az egyes feladatok a dolgozó vaquerók, később cowboyok ügyességét hivatottak bemutatni a lovak és egyéb, általuk terelt jószágok, bikák, tehenek, borjúk segítségével.

A professzionális rodeók általában több versenyszámból állnak, melyek közül a legfontosabbak: lasszózás, lasszózás csapatban, ökörrel való birkózás, betöretlen ló megülése nyeregben, illetve szőrén, bika megülése stb. Magának a rodeó szónak az eredete spanyol nyelvterületre utal. Bekerítést, összeterelést jelent, mely a jószágok tervezett és szakszerű összegyűjtését célozta.
A kifejezést először 1834 táján használták a marhák összeterelésére, de ma már elsősorban csak a show-versenyek megnevezésére alkalmazzák. Az első rodeók az 1820-as években kínáltak alkalmat a cowboyoknak, hogy — ha még nem is hivatalos keretek között, de — összemérjék az ügyességüket. Az első versenyszerű eseményt 1872-ben Cheyenne-ben (Wyoming államban) rendezték meg. 1890 és 1910 között a rodeók közkedvelt szórakozási lehetőséggé váltak, és gyakran vadnyugati cirkuszi ünnepségekkel együtt tartották meg őket olyan híres személyek részvételével, mint Buffalo Bill.

Annak ellenére, hogy kezdetben a vad musztáng nyeregben való megülése számított a vadnyugati világ egyik legnagyobb hőstettének, mára ennek az attrakciónak a helyét átvette egy sokkal izgalmasabb és veszélyesebb megmérettetés, a bikarodeó. A bennfentesek magát az eseményt a világ legveszélyesebb 8 másodpercének tartják. Ez onnan ered, hogy ez az örökkévalóságnak tűnő rövid időtartam a versenyzőt egy 800-900 kg-os, szilaj bikával állítja szembe. Egyértelmű, hogy a feladat rendkívüli mentális és fizikai felkészültséget igényel. Az állaton maradáshoz a rider — vagyis a lovagló — csak egy lapos, fonott kötelet (bullrope) használhat, rajta kapaszkodóval, emellett egyik kezének szabadon kell maradnia, s egy este csak két esélye adatik erre. Ahhoz, hogy egy versenyszám sikeresnek számítson, a versenyzőnek 8 másodpercig fenn kell maradnia az állat hátán, és szabad kezével nem érintheti meg a bikát vagy önmagát. A másik kezére is nagyon kell figyelnie mindeközben: nemcsak kapaszkodnia kell, de a megfelelő pillanatban (amikor leesik vagy leugrik a bika hátáról) el is kell engednie a kötelet. A bika derekán lévő kötél viszonylag lazára van kötve, ezzel szabad mozgásteret és motivációt adva neki arra, hogy a lovaglót megpróbálja levetni magáról, a mellkasánál lévő pedig arra jó, hogy a versenyzőnek esélye legyen egyáltalán a hátán maradni. A bikákat illetően a rodeókon a Brahma szarvasmarhafajtát és ennek keresztezett változatait használják.  

A rodeó legnépszerűbb és legveszélyesebb válfajának a legegyszerűbb szabálya a következő: üld meg a bikát úgy, hogy csak egy kézzel kapaszkodsz a bullrope-ba, és ne kerülj a földre, mielőtt a 8 másodperc elteltét jelző gongszó megszólalna. Két fontos dolgot kell észben tartania annak, aki e sport űzésére adja a fejét, és az arénába lép. Először is nincs semmi trükk vagy titkos módszer arra, hogy miként kell sikeresen megülni a bikát, ezenkívül gyakran nehezebb biztonságban földet érni, mint a bikán maradni. Miután a versenyző leszáll, iparkodnia kell félrevonulni, néhány bikának ugyanis megvan az a rossz szokása, hogy megszabadulva a terhétől a rajta esett sérelmen feldühödve a földön fekvő, védtelen lovasa ellen fordul. Az igazat megvallva ez igencsak veszélyes, gondoljunk csak bele, mennyi esélye van bárkinek egy csaknem egytonnás, vadul fújtató izomkolosszus ellen, főleg, ha esés közben esetleg még meg is sérült. Ezért a versenyző testi épségét megóvandó az úgynevezett rodeóbohócok (bull-fighters) áldásos és nemritkán önfeláldozó tevékenységére van szükség. Ők azok, akik akár a saját testi épségüket is kockára téve mentik a menthetőt, próbálják a figyelmét elterelve távoltartani a még mindig táncoló, rúgkapáló bikát a földre került versenyzőtől, illetve ha ő mozgásképtelen, minél messzebb vonszolni, vagy akár ráfekve a saját testükkel védeni. Sokan nem is tudják elképzelni, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki rodeóbohócnak álljon. Sokszor nem is lehet eldönteni, nekik vagy a rodeóversenyzőknek nehezebb-e a dolguk…Rodeósnak lenni az egyik legmacsósabb dolog Amerikában. A helyi identitás szerves része. A valódi cowboyokhoz, a földhöz, az életmódhoz és a tenyésztett állatokhoz való viszonyulást jeleníti meg.