A remény vész el utoljára
Perisity Irma
2021.02.26.
LXXVI. évf. 8. szám
A remény vész el utoljára

Amikor arra vitt az utam, mindig megcsodáltam a rendkívül takaros, kis házat, gondozott udvarát, mely szinte hívogatott. A minap aztán csalódottan állapítottam meg, hogy bizony nagyon kócos az élő sövény. Egy kis utánajárással megtaláltam a ház gazdáját, egyúttal egy szomorú sorstörténet főszereplőjét.

— Sosem gondoltam, hogy egyszer a „kastély” miatt kerülök az újságba — mondja szomorúan az idős asszony. — Idevalósi vagyok, nagyon szerény családból származom, heten voltunk testvérek. A házunk az apai nagyszülők tanyájának az udvarában állt, a lóistállót alakították át kétszobás otthonná, amikor apám megnősült. Ebbe a házzá varázsolt melléképületbe születtünk mind a heten, sőt, amikor már nagyobbacska voltam, hozzánk került a nagymama is, mert apám nővére örökölte a „fenti” házat, mellyel — szerinte — nem járt együtt az anyja is.

Akkoriban már kezdtek csinosabb családi házak épülni a környékünkön, és lassan a mi udvari rezidenciánk ismét lóistállóra kezdett hasonlítani, pedig édesanyám minden tavasszal körülmeszelte az épületet, porfestékbe mártott spárgával megpattintottuk a falalja magasságát, melyet más színnel festett be anya. De az idő minden következő tavaszra elverte a házunk „kozmetikáját”, és maradt, ami eredetileg volt: alsó épület. Ahogy nőttem, egyre nőtt bennem az elhatározás, hogy én, de főleg a gyerekeim rendkívül szép, rendezett házban élik majd az életüket. Nem rajtam múlt, hogy nem így lett.

Szakközépiskolát fejeztem be, fodrászként hamar állást kaptam, és a szüleim nem vették el tőlem a teljes fizetésem, így spórolni is megtanultam. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem ahhoz, akit választottam, és az esküvő után az ő szüleihez költöztünk. Tudja, akkoriban a fiatalok gyakran együtt éltek a szülőkkel, ráadásul még jóban is voltam anyósommal. De sem én, sem a férjem nem mondtunk le az álmunkról, hogy saját otthonunk legyen. Megvettük előbb ezt a telket, majd lassan felépítettük a házunkat. Megszületett a fiunk, terveztük a következő babát, de valami állandóan közbejött: voltak dolgok, amelyekről azt gondoltuk, hogy azokat kell előbb elintézni, majd utána jöhet a másik baba. És lassan elmúltak az évek, a fiam iskolába indult, és akkor már úgy gondoltuk, túl öregek vagyunk ahhoz, hogy ismét szüljek.

Talán a sors irányította ezt a döntésünket, a fiam ugyanis még nem volt tízéves, amikor a férjem hirtelen meghalt. Soha eszembe sem jutott, hogy férjhez menjek, az életemet a fiamnak és az ő jövőjének szenteltem. Rengeteget dolgoztam, és hangyaszorgalommal gyűjtöttem a pénzt, hogy mindene meglegyen, beleértve a házat is. Katona volt, amikor megvettem ezt a szemben levő telket, hogy közel legyen hozzám. Műszaki főiskolát fejezett be. Amikor leszerelt, állást is kapott, habár akkor már nyugtalan volt nálunk a helyzet. Belekezdtünk a házépítésbe, és barátok, illetve ismerősök alkotta „móbával” elég hamar tető alá is hoztuk. Az itthoni helyzet romlásával egyre nehezebb lett haladni a munkával, mégis kínkeservesen befejeztük, csak a meszelés váratott magára. A fiam akkor már udvarolt a menyemnek, de nem akartak addig megesküdni, amíg el nem készül a „kastélyuk”, ahogy ők nevezték. Aztán, amikor a ’90-es évek elején megindultak nyugatra az emberek, ők is úgy határoztak, elmennek néhány évre. Csak polgári esküvőt tartottak, úgy terveztük, hogy két-három év múlva, amikor hazajönnek, lakodalmat csapunk, meg házszentelést. Nekem az volt a feladatom, hogy őrizzem a „kastélyt”, és úgy tartsam rendben, mintha lakója is volna.

Szeretettel, tele reménységgel ültettem tavasszal a virágokat, élő sövényt az udvar köré, nyírtam kéthetente a füvet, locsoltam, egyszóval minden a házról szólt. Abban az időben is rengeteg menekült járt erre, amikor pedig egy éjjel feltörték a házat, és tíz-egynéhány boszniai menekült „beköltözött”, azt hittem, meghalok. A rendőrség szerencsére igen határozottan reagált, így két hét múlva visszakaptam az ingatlant. Persze a fürdőszoba, az ablakok, a parketta mind odalett. Sokan mondták, ez rossz jel, de én nem adtam fel a reményt. Múltak az évek, a fiam nem is mert hamar hazajönni, mert katonaszökevényként tartották nyilván. Párjával különböző módon rendszeresen küldtek pénzt, nem volt gond a ház rendben tartása. És mindig azt üzenték, visszajönnek. Megszületett a két unokám, már középiskolások voltak, amikor először találkoztunk Magyarországon. Akkor is azt mondták, nem tudják, hogyan köszönjék meg, hogy „melegen” tartom az otthonukat. Hát csináltam tovább abban a reményben, hogy egyszer majd megáll egy autó, és kiszállnak belőle a gyerekeim bőröndöstül, mindenestül. Közben az idősebb unokám már megnősült, a fiatalabb most fejezi az egyetemet. A menyem tavaly sajnos meghalt, ott is temették el. A fiam nem akar visszajönni, de a fiatalabb unokám azt mondja, ő lesz a „kastély” első és utolsó lakója. Még él bennem a remény, hogy így lesz. De a nyáron már nem kaszáltam olyan szorgalmasan az udvarukban a füvet.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..