Sándor lakatosnak tanult, idestova negyven éve, hogy befejezte az iskolát. Barkácsolni, gépeket javítani, szegelni, fúrni-faragni azonban mindig szeretett. Saját szerszáma sokáig nem volt, így ha szüksége volt egy fúrógépre, azóta megboldogult apósához biciklizett el Kanizsára és vissza, megtéve 40 kilométert, hogy a kölcsöngéppel kifúrjon néhány lyukat. Nem csoda, hogy azt mondja, nagyra becsüli a szerszámokat, merthogy szerszám nélkül az ember nem mester.

— Úgy adta a sors, hogy kikerültem Magyarországra néhány hétre, és megtaláltam a szemetesben öt-hat gépet — megkérdeztem, elvihetem-e. Hazahoztam, szétszedtem, megjavítottam őket. Ekkortájt örököltem meg apósom fúrógépét is. Most is megvan, fönt van a polcon, az első a sorban, évente leszedem, átkenem, átpucolom, leporolom, bekapcsolom, és visszateszem a helyére. Azóta sok helyen dolgoztam, és mindenhol megkérdeztem, akad-e rossz, működésképtelen, felesleges gép. Szinte mindenhol kapok valamit, így egyre bővül a gyűjtemény. Most már sokan ismernek, elhozzák a használhatatlanná vált gépüket az emberek, én pedig amelyiket csak lehet, megjavítom. Csak ha valamelyiknek leégett a motorja, azt nem újítom fel, a tekercselés ugyanis költséges lenne. De ezeknek is akad gazdájuk, üzletelek a régi, „rossz” vasat felvásárlókkal, cserébe ők is szerszámokat adnak. Meghoztam ugyanis egy aranyszabályt: gépért pénzt soha nem adok. Pénzért ugyanis az ember bármit megvehet, én pedig azt szeretném megmutatni, hogy a semmiből is lehet valamit csinálni, csupán időt, türelmet, kitartást rászánva. A javítást sem fizettetem meg, inkább csereberélek, vagy egy javítottért kapok néhány működésképtelent.

Fátyol Sándor a gazdag műhelyben

Büszkén, örömmel sorolja kincseit: a ritkaságszámba menő, kézi hajtású, régi gépeket, melyekre még a nyolcvanéves szomszéd is rácsodálkozik, én még ilyet nem láttam!, a nagyon régi, fanyelű, elektromos fúrógépet, melyet szintén ő tett üzemképessé, vagy pedig a legalább ötvenéves, világmárkás gépet, melynek még megvan a garanciapapírja, az még fában nem volt, teljesen új. A régi, szlovén, jugoszláv gyártmányú fúrógépről is különös csodálattal mesél, azok voltak a gépek! Boldogsággal az arcán mondja, hogy hozzá került a megboldogult Kosányi István oromhegyesi kovácsmester fúrógépe, az is nagyon a szívem csücske, gyerekkoromban még én is fúrtam a mesternél, és nem vitte senki tovább a szakmáját, az örökösök pedig, látva mennyire szemet vetettem rá, végül nekem ajándékozták. Az a terve — árulja el —, ha elkészül a múzeum, réztábla fogja hirdetni, hogy a kiváló oromhegyesi kovácsmester gépe volt. Persze ezt is teljesen szétszedte, eltávolította róla a sok-sok zsírt, lepucolta a régi kovácsműhely porát, lecserélte a kopott alkatrészeket, miközben végig ügyelt arra, hogy megtartsa eredeti mivoltát. Mondani sem kell, hogy ez a gép is — mint az összes — működik, mint új korában.

A gyűjtőszenvedély a fúrókkal kezdődött

Sándor a régi, állványos varrógépeket is szereti. Ha sikerül hozzájutnia egy darabhoz, ugyanolyan szeretettel, szenvedéllyel teszi rendbe, mint a szerszámokat. A parazsas vasalókkal sincs másként. De csavarhúzókat is gyűjt, régi kalapácsokat szépít meg és nyelez fel. Jó egy éve pedig rákapott a késkészítésre, a szükséges fanyeleket, bőrtokokat is maga gyártja. Új szenvedélye azzal kezdődött, hogy a szomszéd áthozott egy kést, élesítsem már meg. Hát mit ad a Jóisten, két nap múlva nekem is lett olyan késem, megcsináltam! Utána pedig rákaptam, különböző nagyságúak, formájúak kerülnek ki a műhelyemből, arra törekszem, minél szebb, minél fényesebb, minél egyedibb legyen. Elmeséli, hogy egy falubeli rendezvényen az ő késével vágták fel az ajándékba hozott hatalmas sajtot. Gyerekkori álmom volt, hogy legyen egy saját tőrkésem, íme, teljesült! A saját gyönyörűségére gyártott kések sem eladóak, csakis azok, amelyeket rendelésre készít — mindet unokáinak őrzi, akárcsak az új életet nyert szerszámokat. Az oromhegyesi és kanizsai származású, 1992-ben Tóthfaluba költözött házaspár három lánygyermekkel büszkélkedik — egyikük Bécsben, a másik kettő Magyarországon él —, továbbá négy unokával (most várják az ötödiket), három aprócska kisfiúval és egy kislánnyal, akik mind nagyon szeretnek Tatánál bemenni a műhelybe, mert ott mindig van valami érdekes, és némelyik már szemezi, hogy melyik kincs az övé. Sándor hozzáteszi, ő már nem vágyik külföldre, négy évig Magyarországon dolgozott, egyet Szlovéniában, én már annyit mentem, hogy most már nem akarok innen elmenni, csak esetleg vendégségbe.

A régi szerszámok megmentője arra is nagyon büszke, hogy híre-neve, gyűjtő- és felújítószenvedélye messzire eljutott. Sok-sok vajdasági településről, sőt külföldről is küldenek neki igazi ritkaságokat az ismerősei, barátai. Csodálatos kincseit a szerbiai közmédia is bemutatta — a különleges történetekre, érdekes emberekre „vadászó” neves újságíró-riporter-műsorszerkesztő, Bora Otić stábja járt nála ebben a pici, Magyarkanizsa községi faluban. Sándor mindenkinek szívesen megmutatja gyűjteményét, így ha Tóthfaluban járnak, mindenképp keressék fel!

A tóthfalui gyűjtemény minden egyes darabja működik

Minden kés egyedi

A híres, oromhegyesi kovács új életet nyert fúrógépe

Fotók: Fehér Márta és Fátyol Sándor