A pozíció nem előnyjog
Perisity Irma
2021.01.22.
LXXVI. évf. 2. szám
A pozíció nem előnyjog

Régen is voltak, manapság sajnos még többen vannak, és biztosan holnap is lesznek olyan emberek, akik azt hiszik, hogy szüleik, rokonaik társadalmi pozíciója előnyjog számukra az életben. Mentalitásunk is elősegíti ennek a jelenségnek a burjánzását, hajlamosak vagyunk ugyanis szemet hunyni olyan fiatalok kilengései felett, akiknek szülei, rokonai a társadalmi ranglétra magasabb fokán állnak. Hogy milyen emberré válik egy-egy ilyen ifjú, arról a középkorú férfi mesél, aki azt állítja, hogy kiváltságos helyzetből nem kerülhet ki egyenes jellemű ember.

— Sajnos én magam vagyok erre a példa, és az a szomorú, hogy mintegy harminc évnek kellett elmúlnia, mire szembenéztem az életemmel — mondja megfontoltan a férfi. — Az apám még Jugoszlávia idején élt és tevékenykedett a munkahelyén kívül a társadalmi, közérdekű területeken is. Ennek a buzgóságnak hála egy ideig kis szülővárosom polgármestere is volt. Már tudom, hogy ő egy majdnem kifogástalan jellemű ember volt, aki természetellenesen szerette a későn érkezett fiát, engem. Későn nősült, az anyám sem volt már túl fiatal, amikor megszült, hiszen csaknem tíz évet vártak rám. Apám még arra sem volt képes, hogy összegyűjtsön egy házra valót, egy állami lakást tataroztak számára, amikor városelnök lett. Én akkor már iskolába jártam, második osztályba. És arra emlékszem, hogy eszméletlenül élénk, szófogadatlan gyerek voltam. Az iskolában volt egy idős házmester, aki egyszer azt mondta nekem (és erre életem végéig emlékezni fogok): na, az anyád szentségit, ha az én gyerekem volnál, már régen megnyúztalak volna elevenen. Persze nyolcévesen nem tudtam pontosan, mit jelent a fenyegetés, de elég volt a hangsúly, ő volt az egyetlen ember, akitől féltem.

Sokszor elgondolkodom, hogyan voltam képes már gyerekként annyi disznóságot elkövetni! És az a megbocsáthatatlan, hogy a szüleimmel is — főleg az apámmal — tiszteletlen voltam. Egyetlen atyai pofon nélkül nőttem fel, és egészen apám haláláig én voltam a környéken a „Jani”. Rendkívül fogékony voltam, gyorsan tanultam, de utáltam, amikor a szüleim megkérdezték, kész-e a lecke. Apám a fényes jövőmről álmodott, én meg egy olyan bandáról, amellyel még bankot is rabolhatok, ha akarok. Szakközépiskolába iratkoztam, nem akartam egyetemi tanulmányokra vesztegetni az időt, habár minden lehetőségem megvolt rá. A szüleimet havi rendszerességgel hívta beszélgetésre az igazgató, állandóan zűr volt körülöttem. Harmadikban rúgtak ki az iskolából, én meg kiloptam a jól felszerelt műhelyből a legértékesebb szerszámokat. De az iskola nem írt elmarasztaló véleményt, hallottam, amikor az igazgató azt mondta az osztályfőnöknek: hagyd, neki úgyis mindegy, de ha elmarasztaljuk, az apja az iskolán tölti ki a bosszúját. Sosem fejeztem be egyetlen iskolát sem. Amikor apa meghalt, nekem kellett anyáról gondoskodnom, ő ugyanis sosem dolgozott, és szakmája, hivatása sem volt. Akkoriban kezdődött egy egyszer fent, egyszer lent időszak az életemben. Mindent csináltam ugyanis: nagyban kereskedtem alkohollal, majd üzemanyaggal, éttermet nyitottam, de néhány hónap alatt tönkre is ment. Mindössze huszonhárom éves voltam.

Azt hittem, szerelmes vagyok, pedig csak aludni akartam a lánnyal, akit elvettem feleségül. De nem éltünk igazi házaséletet. Azokban az időkben — apám emlékének hála — senki sem állított akadályt elém, igen sok pénzem volt. A feleségem képtelen volt megszokni, hogy sosem tudta, merre vagyok, hát elváltunk. Csak később mondta meg, hogy a terhesség negyedik hónapjában volt. Amikor elvált asszonyként megszülte a fiunkat, úgy éreztem, lassítani kell egy kicsit. Valóban jó akartam lenni. De idegesített a babasírás, a volt feleségemet magammal akartam vinni bulizni, de neki éjjel is szoptatnia kellett a fiút. Egy ideig udvaroltam neki, de aztán elköszöntem tőlük. És a fiamat tizennégy év múlva láttam újra.

Anyám sosem panaszkodott rám, sosem szidott. Örült annak, hogy volt pénzem, váltogattam az autókat, közéleti személyiségek is jártak hozzám. Most már tudom, hogy főleg akkor jöttek, amikor kölcsönre volt szükségük, melyet persze sosem fizettek vissza. Eljártam Belgrádba kártyázni, egyszóval azt csináltam, ami éppen eszembe jutott. Egy halálos gázolással végződő, közúti balesetet okoztam Topolya közelében, és akkor a bíróság kimondta, bűnös vagyok, mert részegen vezettem. És hat hónap börtönbüntetést kaptam — feltételesen. Ahogy változtak az idők, lassan az én fényem is megkopott. Elúszott a vagyon, még autóm sincs, látja, kerékpárral jöttem a beszélgetésre. Tudom, furcsának találja, hogy beszélni akartam az életemről. A fiammal sajnos nem sikerült rendeznünk a kapcsolatunkat, de ő egy rendkívüli fiatalember, és ezt mások is állítják. Igazából róla szól a történet: ő egy szerencsés gyerek, akit nem a felfuvalkodott apja nevelt fel. Mert az apja későn jött rá, hogy a pozíció nem előnyjog az ember életében.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..