Ennek okát nem tudom, egyszerűen nem jut annyi. Ebből a tudományos tényből következik a tizenharmadik malacról szóló mondás, bár itt van némi ellentét, mert az anyakocának (régen) tizenkét emlője volt, vagyis 6-12 malacot ellett, a természet sem akarta volna eleve éhhalálra ítélni a szegény kismalacot, a tizenharmadikat, így tehát lehet, elképzelhető, hogy ez csak kitalált mondás, és nem annyira a malachoz van köze, mint inkább a tizenhármas számhoz.

A lényeg, hogy vannak szerencsétlen, ügyetlen, teszetosza emberek, akik mindig mindenben lemaradnak, hátrányt szenvednek, akiknek mindig a sovány csöcs jut, mint a hátrébb szorult malacnak. Akkor ez azt is jelenti, hogy valóban van az életben valami, ami az eleve elrendelés kálvinista elve szerint működne? Mégsem úgy van, hogy: Faber est suae quisque fortunae, vagyis mindenki a maga szerencséjének kovácsa.

Hogy is van ez akkor?

Ezen töprengtem azon a kora nyári reggelen a tejpiacra sietve, éppen elkerülve, hogy „seggbe telefonáljak” egy előttem haladó sofőrt a meg-megtorpanó fajtából, aki nemcsak előbb fékez, aztán indexel, hanem időnként ok nélkül is fékez, valami belső késztetés vagy frusztráció miatt, a lényeg, hogy a zsinagóga felől élesen tűző kora reggeli napsütésben, a piac előtti körforgalomfélében nem lehet látni az előttünk haladó autó hátsó lámpáját, így aztán gyakoriak a koccanások a gyalogátkelőt, buszmegállót, taxistandot magában foglaló rövid útszakaszon.

Leparkoltam a másik körforgalomban. Elsétáltam a piacra.

— Na, végre, kezdünk közeledni a témához — hallottam meg a (szöveg) rég nem hallott hangját. Nem hiányzott, hogy őszinte legyek. Nem volt rá szükségem. Úgy fölengedtem, ellazultam, egy kicsit talán lágyabb is lettem, amióta nem hallottam a hangját.

Igen, határozottan lágyabb lettem, ha tetszik, s bizony, miért is ne tetszhetne ez bárkinek, nosztalgiázóbb. Nem éppen úgy, ahogyan a neoliberális újmarxisták képzelik a lágyságot, inkább úgy, mint egy Titanic-túlélő — szolgálólány.

Mert nem árt, ha mindenki tudja, hol a helye.

Nem, mégsem! Az biztos, hogy nem a felső tízezer bankos családjai valamelyikének a sarja, de nem is szolgálólány. Nem is muzsikus. Egy nevelőnő. Önálló kenyérkereső nő.

Nosztalgiázó szövegeket kezdtem tehát írni, akárha egy, a Titanicon a friss tengeri levegőt az indulás utáni percekben mélyen belélegző nevelőnő.

Valami furcsa, baljós érzet kerít hatalmába, valami megmagyarázhatatlan érzés, ilyesmivel nem szoktam találkozni.

Kétségbeesve álldogálok a nejlonpapucs és az újságosstand között félúton, szemben a cirokseprű- és hintaárus. Paradicsompaszírozó is kapható ott.

Elindulok, egy kicsit bizonytalanul, a pék és a húsbolt között, pékek és húsboltok váltják egymást a virágosokig. Lépéseim egyre bizonytalanabbak, a lélegzetem egyre szaporább.

Hirtelen rájövök, megértem, hahó, hahó! Kiáltok fel, mint tehette dr. Munk, amikor még nem volt dr., csak Munk, és a Palicsi-tó vize sem pocsolya volt, hanem az angol flotta fogadására alkalmas vízfelület.

Rájöttem tehát, hahó, hahó — kiáltok fel, miért voltam oly bizonytalan, kétségbeesett és mégis otthonosan mozgó, akárha (bizony, bizony: akárha) egy utcaseprő lettem volna a hajnali utcán, amelyet nem a csönd ural, nem a derengés, hanem zajok és éles fény, vagyis az ellentéte mindannak, amihez hozzászokott.

Magyarul beszélt a piac.

Szoktam én piacra járni, csak nem ilyen korán. Már igen régóta nem járok korán a piacra. Amikor én korán jártam piacra, akkor gyerek voltam és Anyámmal mentem.

Arra kellett rájönnöm, hogy vannak dolgok, amelyek nem változnak. Ha tetszik, akinek tetszik, ez olyan, mint az eleve elrendelés.

Nekem nem annyira tetszik, úgyhogy én ebből nem vonok le általánosító következtetést. Az viszont igaz, hogy a magyar emberek korán mennek piacra.

Ez is éppen olyan, mint az, hogy a direktor szakmában meg sosem voltak túlreprezentálva. Biztos hiányzik a tehetség.

Ki korán kel, aranyat lel. Aki meg későn, az a direktor.

A kettő között meg ott a tizenharmadik malac, és veszettül küzd, hogy neki is jusson valami.