Másodéves egyetemi hallgató voltam, amikor egy irodalmi előadóest kapcsán a Magyar Tanszékre látogatott Keresztury Dezső író. A jól sikerült műsor után őszinte lelkesedéssel köszönte meg nekünk ízes, szép magyar beszédünket, különösen azt az élményt, hogy ismét hallhatta mondatainkban felcsendülni az anyanyelvi hangrendünkből „jogtalanul” és igazságtalanul kitörölt középzárt e-t. Most, ennyi év távlatából már bevallhatom, nem is igazán értettem akkor, miért ez a dicséret, hiszen számunkra ez olyan természetes volt, mint az, hogy látunk és hallunk.
Néhány esztendővel később, már diplomás magyartanárként, egyszer csak megvilágosodott előttem Kosztolányi Dezső magasztos üzenete: „Az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként”. Persze ehhez ismét társult egy felejthetetlen élmény. A Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének gálaműsorán meghallottam Toma Viktória szabadkai gimnazista előadásában Juhász Erzsébet: Kútásók című novelláját, melyet nemcsak a zsűri pontozott kimagaslóan, hanem a közönség is vastapssal jutalmazott. A történet nem is volt annyira izgalmas, mint amennyire kacagtató, derűs és szívmelengető a „moravici” származású vers- és prózamondó lányka őseitől örökölt, természetesen csengő nagykunsági tájszólása. Nem tudom, Újvidékre kerülve vajon megőrizte-e magának, s immár három gyermekének ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset…
A nemzetközi anyanyelvi nap kapcsán méltán merülhet fel bennünk a kérdés: magánügy vagy közügy-e az, ki hogyan beszéli, őrzi, ápolja, örökíti át az anyanyelvét. A világon ma mintegy 7000 nyelv létezik, de számuk rohamosan csökken, és nagy a valószínűsége, hogy a XXI. század végére a felét már nem is fogják beszélni. A szakértők adatai szerint ugyanis minden hónapban két nyelv tűnik el. És ha a XX. század elején el is hangzottak olyan vélemények, hogy a kisebbségi nyelvek fékezik a haladást, remélhetőleg az emberek mára már megértették, mennyire fontos megőrizni őket, mert civilizációnk a kulturális és nyelvi sokszínűségre épül. A nyelv nemcsak a kommunikáció eszköze, hanem népek és nemzedékek kultúrájának, hagyományainak és bölcsességének a tárháza. A kisgyermek, ha elkezd beszélni, anyanyelve szemszögéből szemléli a világot. Tehát ha eltűnik egy nyelv, feledésbe merül egy világkép is, elveszítjük civilizációnk „bölcsességkövének” egy-egy kis darabkáját.
Az ENSZ 1999-ben nyilvánította február 21-ét nemzetközi anyanyelvi nappá azzal a céllal, hogy elősegítse a nyelvi és a kulturális sokszínűséget, a globalizációs folyamatok következtében ugyanis sok nyelvet a kihalás veszélye fenyegeti. A világnap eseményháttere viszont egy (példaértékű?) történelmi esemény: 1952-ben a pakisztáni hatóság Bangladesben az urdu nyelvet tette hivatalossá, holott a bangladesiek nyelve a bengáli volt. Emiatt utcai megmozdulások törtek ki, és a harcok során többen meghaltak. A Magyar Nemzeti Tanács a vajdasági magyarság jeles napjai közé emelte a nemzetközi anyanyelvi napot, hiszen az anyanyelv és annak megtartása a vajdasági magyarság megmaradását is jelenti.
Az magánügy, hogy beszédünkben használjuk-e a középzárt e-t, de az már közügy, hogy az ún. „nyelvi tisztátalanság”, gondatlanság és felelőtlenség miatt — dr. Molnár Csikós László szavaival élve — „vitális közösség helyett szétzilált és sorsára hagyott nemzettöredékként kezeljenek bennünket”.
