Bocsánat: nem megfulladni a mély vízben. Nagyon nagy teljesítmény ez attól, aki egy olyan faluból származik, amelynek még a közelében sincs vízpart! Medence, persze, az volt, mindig túlzsúfolva, megtömve felfrissülésre vágyókkal, de kérem, jelentkezzen az, aki úgy tanult meg úszni, hogy közben valaki mindig volt mellette/előtte/alatta, aki rúgott, csapkodott, vagy éppen ugrált a vízbe! Jó, biztosan van ilyen is önök között, de — szégyen ide vagy oda — nekem nem sikerült, gyerekként legalábbis semmiképp sem. Csak később, amikor a környékbeli medencéket szülői felügyelet nélkül is látogathattam, és akár késő estig is maradhattam, amikor már nem volt senki rajtam kívül a vízben, nos, nekem akkor sikerült elsajátítanom a magam úszómódszerét. Mondjuk, máig sem szeretem, ha egy emberekkel teli fürdőben kell manővereznem, egyszerűen nem élvezem, ha folyamatosan azt kell figyelnem, kibe rúgok bele véletlenül, vagy engem ki vág orrba akaratlanul is. A természetes vizek közül csak a tengerhez volt szerencsém néhányszor, tóban, folyóban még soha nem úsztam. Az idei nyárig.

Történt ugyanis, hogy a család és az ismerősök úgy döntöttek, a vasárnap délutánt a Tisza partján töltjük. Nem tiltakoztam, tikkasztó meleg volt, az idei első, augusztusi kánikulák egyike. Gondoltam, majd elegánsan belemártom a lábam a vízbe, és jól lehűlök, nem kell nekem úsznom ahhoz, hogy jól szórakozzak. Meg különben is, az előző napokban viharok voltak Magyarországon, a folyó éppen addigra lett átláthatatlan, illetve telt meg ágakkal, falevelekkel. Lehozta az ár a hulladékot. Persze mindenki azonnal belecsobbant a vízbe. Amint megérkeztünk, figyelmeztettek is, hogy vigyázzak majd, mert a part mentén néhol félméteres a sárréteg. Csak mosolyogtam, és azt gondoltam, mondjanak csak, amit akarnak, ebbe én bele nem megyek!

Fél óra után viszont nem bírtam tovább: nagyon meleg lett, unatkoztam is, és mindenki olyan vidám volt körülöttem, hogy gondoltam, legyen, megpróbálom. Ha pedig elvisz a víz, legfeljebb majd kifognak a folyókanyarulatban. Már az első lépésnél csípőig merültem a sárba. Érdekes módon, leírhatatlanul jó érzés volt. A másik lábammal is mélyen beletapostam, mozogtam, egyre beljebb és beljebb csoszogtam, észre sem vettem, hogy már méterekre a parttól úszom — felszabadultan, boldogan, hiszen senki sem pancsolt bele a személyes terembe, nem kellett arra figyelnem, hogy ne ugorjanak rám a partról, csak úsztam, úsztam a kellemesen hűvös, de egyáltalán nem hideg vízben, és valami hihetetlen öröm töltött el. A part mentén még egy hal is megcsapta a lábszáram, és ez az új élmény is hozzásegített ahhoz, hogy úgy érezzem: a nyár hőse, a Tisza vizének szirénje, a folyami úszás legújabb bajnoka — azaz én J — jövőre is tervbe veszi majd az effajta kikapcsolódást.