Alig hittem a szememnek: meg voltam róla győződve, hogy a ’80-as és ’90-es évek akció-vígjáték ikonja, a legendás színész-rendező-humorista már jó ideje visszavonult a luxusvillájába, és valami teljesen más bizniszből tengeti a hollywoodi, nyugdíjas szupergazdagok életét.

A 2006. évi Dreamgirls lett volna a film, mellyel visszatér, Bill Condon középszerű mozijának viszont, ahogyan az lenni szokott, nagyobb lett a füstje, mint a lángja. A Netflixen hatalmas hype övezte a Rudy Ray Moore színészről szóló életrajzi vígjátékot, leginkább azért, mert az enyhén öregedő, mégis csúcsformában levőnek tűnő Eddie Murphyt láthattuk az előzetesekben. Imáink végül meghallgatásra találtak, hiszen Murphy szívvel-lélekkel, bombasztikus formában hozza az ellentmondásos Ray Moore figuráját, a rap műfajának egyik amerikai ősatyját.
 

Murphy tele van energiával, a szebb napokat látott komikusnak már nagyon kellett egy ilyen szerep. A nevem Dolemite rendezője Craig Brewer, a forgatókönyvet pedig Scott Alexander és Larry Karaszewski írta (utóbbi Tim Burton Ed Woodjában is tevékenyen részt vett). A nevem Dolemite alapjában egy Amerikában közismert sikersztori: Rudynak volt egy álma, melyből előbb egy lemezbolti állás lett. Majd hosszan tartó nehézségek árán egy igen trágár stílusban sztorizgató komikussá képezte magát, aki hírnevet, majd elegendő pénzt is szerzett. Kapott hideget és meleget, de nem adta fel: pocakos rapperként a filmiparban találta magát.

A nevem Dolemite egy alteregó megalkotásáról szól, valamint Rudy első filmjének leforgatásáról, az akadályokról és hősünk hányattatásairól. Alapjában viszont arról, hogy egy sivár, kilátástalan környezetből érkező fekete fiú miként volt képes megvalósítani az álmait. A valóságban is leforgatott akció-vígjáték egyébként a blaxploitation műfaj egyik iskolapéldája volt, mely végül 1975 egyik legnézettebb mozisikereként vonult be a filmtörténelembe — leginkább a fekete közönség rajongásának köszönhetően.

Az alkotók mindent Murphy alá tettek, ő pedig hozta a hangot, az egyedi mimikát, a gesztusokat, valamint a töméntelen mennyiségű káromkodást és trágárságot. A mozi hibája viszont az, hogy mindennek ellenére többször is belassul, nehézkesen halad a sztori, sőt még az órára is rá-rápillantunk majd közben. Ám úgy gondolom, hogy ezek megbocsátható bűnök: a ’70-es évek autentikus ábrázolása mellett a díszletek, a zene és a hangulat is a helyén van.

Eddie Murphy játékát mindössze Wesley Snipes veszélyezteti: D’Urville Martint játssza, aki engem leginkább egy túlszínezett, ripacskodó rajzfilmfigurára emlékeztetett, de az az igazság, hogy minden képernyőn töltött pillanata aranyat ér, olyannyira szórakoztató karakter. A többiek — Snoop Dogg, Mike Epps, Craig Robinson vagy Keegan-Michael Key — mind odateszik magukat, de mégis elegendő alázattal hajtanak fejet, és állnak félre Murphy útjából. Ez ugyanis csak az ő filmje.

A nevem Dolemite korántsem tökéletes: Eddie Murphy szenvedélyes játéka miatt biztosan sokáig emlékezünk majd rá, bár kultuszfilm azért nem lesz belőle. Már csak az a kérdés, hogy lesz-e ebből újabb aranykor a komédia fekete legendája számára, vagy továbbra is kiskanállal mérik majd a sikert számára. A nevem Dolemite a Netflix streamingszolgáltató kínálatában tekinthető meg.

Nyitókép: Imdb.com