Juhász Erzsébetről most már nemcsak kötetei, karakteres szemüvege és kedves arca jut eszembe, hanem az a topolyai intézmény is, amely néhány hónapja az ő nevét viseli. A topolyai Népkönyvtárt ugyanis nemrégiben Juhász Erzsébet Könyvtárnak nevezték át. Náray Évával, az intézmény igazgatójával könyvekről, könyvtárról és kultúrpolitikáról beszélgettem.
* Miért Juhász Erzsébetről nevezték el az intézményt?
— Az írónő halála után (1998) néhány évvel a család úgy döntött, intézményünknek ajándékozza Juhász Erzsébet könyvtárát, írói hagyatékát. Másfél évente érkezett Újvidékről egy csomagtartónyi könyv műanyag teknőkben és ládákban. Amikor vizsgálni kezdtük a hagyatékot, kiderült, hogy nemcsak könyveket, hanem egyéb dokumentumokat: kéziratokat, jegyzeteket, leveleket is tartalmaz, illetve olyan folyóiratokat, amelyekben az írónő publikált, vagy amelyekben róla írtak. Nagyon értékes és komplex gyűjtemény került hozzánk. A könyvek szó szerint magukon őrzik Juhász Erzsébet keze nyomát, lapszéli bejegyzésekkel, olvasói reflexiókkal írta tele ugyanis az oldalak üresen maradt részeit. A kezdetektől tudtuk, hogy ezt a hagyatékot nem fogjuk „beömleszteni” a többi könyv közé, hanem külön helyet fog kapni az intézményünkben. Miután földolgoztuk az anyagot, újra eljött hozzánk az írónő férje, és megkérdezte, elfogadjuk-e felesége egykori könyvespolcait is. Nagyon megörültem a fölajánlásának, és berendeztünk egy autentikus Juhász Erzsébet-dolgozósarkot, ahol helyet kap az írónő írógépe is. Mivel a topolyai Népkönyvtár névváltoztatása több éve a levegőben lóg, egy, dr. Virág Gáborral folytatott beszélgetés során az is fölmerült, hogy — éppen a hagyaték okán — indokolt volna, hogy az intézmény Juhász Erzsébet nevét viselje. Nemcsak azért, mert itt őrizzük az írónő hagyatékát, hanem azért is, mert a vajdasági magyar irodalom meghatározó alakja, és Topolya az egész életművét átszövi. Regényeit olvasva lépten-nyomon visszaköszön a hely szelleme. Juhász Erzsébet pontos leírását adta a vajdasági magyar kultúrának.
* Mivel jár egy intézmény nevének megváltoztatása?
— Ha az ember bármilyen változtatást szeretne a kulturális életben, akkor számolnia kell vele, hogy abba a politika is beleavatkozik. Persze ez az élet más területein is előfordul. Esetünkben körülbelül két évbe telt, hogy megszülessen a megállapodás a névváltoztatásról. Föltehetően nem az író érdemeit, az irodalomban és a vajdasági kultúrában betöltött szerepét elemezték ilyen hosszasan. A végeredmény azonban azt jelzi, hogy Topolya olyan érettségről, bölcsességről tett tanúbizonyságot, amely párját ritkítja a környezetünkben.
* Ismerte-e személyesen az írónőt?
— Erzsit hétéves korom óta ismertem. Amikor kislányként zongorázni tanultam, nem volt otthon hangszerünk, s többek között hozzájuk is jártam gyakorolni. Minci nénit, Juhász Erzsébet anyukáját nagyon szerettem, Erzsitől viszont féltem. Ő akkoriban egyetemista volt Újvidéken, de amikor hazajött, gyakorlás közben mindig azt éreztem, hogy a másik szobából, az ajtó üvegén keresztül engem figyel. Szorongásra persze semmi okom nem volt, mert soha egy rossz szót sem szólt hozzám. Később, amikor felnőtt fejjel ezt elmeséltem neki, egy jót kacagott, és elmondta, hogy a Műkedvelőkben a zongorázó kislányt rólam mintázta. Később — azt hiszem, kijelenthetem — barátok lettünk. Amikor Újvidéken dolgoztam a Magyar Szóban, munka előtt gyakran betértem hozzá egy kávéra, mert közel lakott az állomáshoz.
* A névváltoztatással a könyvtár szelleme is megújul?
— Már előre látom, hogy nehéz lesz hozzászoktatni az embereket az új elnevezéshez. Amikor megtörtént a névcsere, többen értetlenkedtek, hogy ki az a Juhász Erzsébet. Az írónő következő idézetével válaszolok mindazoknak, akik nem ismerik őt:
„A veszendőséggel nem lehet szembeszegülni. Csak egy valamit tehetünk ellene: szívós figyelemmel vesszük számba, ami van, s ami volt, s konokul emlékezünk mindazokra, akik itt voltak, e tájon éltek egykor.”
Nemcsak a topolyaiak vétke, hogy nem olvasnak Juhász Erzsébetet, hanem az egész közösségé. Alig másfél évtizede annak, hogy meghalt, és máris kezd kiveszni a köztudatból. Ezt nem szabad megengednünk. A könyvtárnak most az az egyik fő feladata, hogy emlékeztessen bennünket Juhász Erzsébet nevére és műveire.
* Elcsábította-e az internet a fiatal olvasókat a Juhász Erzsébet Könyvtártól?
— Annak idején, amikor megjelent a televízió, ugyanígy féltek az olvasás megszűnésétől, mint most, az internet térhódításakor. Véleményem szerint a televíziót és az internetet is lehet okosan használni, mindkettő egészen új lehetőségeket kínál. Én az e-könyveket sem vetem meg. A könyvtárnak folyamatosan résen kell lennie, a technikai vívmányokkal együtt kell fejlődnie, és követnie kell az újdonságokat. Nagyon kell figyelnünk a könyvek beszerzésekor, hiszen nagyon sok jó, új könyv jelenik meg nap mint nap, folyamatosan követnünk kell az olvasói igényeket. Ügyelnünk kell rá, hogy az állományunk mind szerb, mind magyar nyelven kielégítő legyen. Figyelemmel kell kísérnünk a világirodalom friss köteteit és a szakirodalmat is. Tudnunk kell, hogy a topolyai egyetemisták milyen szakra járnak, hiszen segíteni szeretnénk nekik a tanulásban. Informatikával kapcsolatos könyvet például nem vásárolunk, hiszen annak már egy tavalyi kiadása is elavultnak számít. Ám azokra az idős nénikre is gondolnunk kell, akik egy szerelmes regényt olvasnának el szívesen, azokra is, akiknek a bestsellerekre, az úgynevezett kilós irodalomra van igényük, és természetesen a gyermekekről sem feledkezhetünk meg. Van például egy kétszáz darabból álló hangoskönyvgyűjteményünk, melyből több látogatónk már az összes művet végighallgatta vasalás, autóvezetés közben.
* Mi a kívánsága a könyvtárral kapcsolatban?
— Hogy bővíteni tudjuk az intézmény területét, helyhiánnyal küszködünk ugyanis. Már a folyosókon is könyvespolcok állnak. Selejteznünk kellene, de nincs szívünk kidobni a régi, elavult tartalmú, szétesett könyveket, ezért már évek óta rendszeresen tartunk könyvvásárokat, Önnek mennyit ér? címmel. Ilyenkor nagyon sok kötet talál gazdára, és mindenki annyi pénzt ad az olvasmányért, amennyit tud. A befolyó összegen új könyveket szoktunk vásárolni. Emellett van még egy kívánságom. Az intézményünkhöz egy nagyon szép kis pince is tartozik, melyet antikváriummá és teázóvá szeretnék átalakíttatni. A fölújítás azonban nagyon drága lenne, a költsége meghaladná a húszezer eurót. Már a kiépítés és a szigetelés tervrajzai is megvannak, a fiókomban őrzöm őket, hátha meg tudjuk egyszer valósítani. Ez a hely egy egyedülálló, meghitt kuckója lenne Topolyának.
