A csantavéri születésű Pénovátz Antal a pacséri iskola titkáraként kezdte pályafutását, majd az újvidéki tanárképző főiskola elvégzése után magyartanárként helyezkedik el Pacséron, tisztviselő Topolyán, iskolaigazgató Pacséron, szakfelügyelő Szabadkán a Pedagógiai Intézetben, a Topolyai Könyvtár igazgatója. Munkája mellett nyelvjárás- és néprajzkutatással foglalkozott, közben pedig Szegeden bölcsészdoktori oklevelet szerzett nyelvészetből. 1996-tól nyugdíjas.
- A diplomázás után még a tanársegédi lehetőséget is felcsillantották előttem, ám amikor kiderült, hogy nem vagyok a párt tagja, nem kerülhettem Penavin tanárnő mellé. A perifériára szorulva szinte hobbiként folytattam nyelvjárási és néprajzkutatói tevékenységemet. S ezt, mint a hobbit általában, a családomnak is el kellett szenvednie, hiszen kevesebb időt tölthettem vele, az anyagi kiadások miatt pedig részemről jóval kevesebb jutott a családi költségvetésbe. Éppen ezért jóleső érzéssel tölt el az Aracs Társadalmi Szervezet erkölcsi elismerése. Mintha arról győzne meg, hogy az eddig eltelt hosszú időszak talán mégsem idő- és pénzfecsérelés volt teljesen.
* Miben látja a néprajz jelentőségét? A hagyományok ismerete, megélése milyen módon alakítja a közösséget?
- Amíg az ember nem ismeri embertársát, addig nagyon el van veszve. Nagyon magára hagyottnak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Sokkal egyszerűbb, könnyebb, biztonságosabb az élete, ha a környezetét ismeri és a környezete is ismeri őt. Felfedezve a vele együtt élők szokásait, azonosulni tud velük, meg tudja őket érteni, együtt tud velük élni. Ez nemzeten belül is érvényes, de különösen olyan környezetben, amilyenbe én is belecsöppentem: a többnemzetiségű, sőt többfelekezetű közösségbe. Azt hiszem, a néprajzkutatások egyik feladata, hogy vigyázzon, figyeljen a múltbéliségre. Nekünk az emlékezettel elérhető múltat kell vizsgálnunk.
* A hagyományok, szokások megismeréséből eredő közösségmegtartó erő jelentőségéből kiindulva nem tartja-e szükségesnek a néprajz, közösségünk egységes emlékezetének iskolai tantárgyként való bevezetését?
- Mindenképpen hasznos lenne az alapismereteket elhinteni, hogy a gyermekek idejekorán megismerjék közösségformáló szokásainkat, mert amit ismerünk, azt jobban is tiszteljük. Nem tudom, jelenleg milyen a tanterv, tartalmaz-e ehhez hasonló kitételeket, feladatokat. A régi időkben nem nagyon volt rá példa, bár a környezet- és természetismeret keretében adódott volna rá lehetőség már az alsós osztályosok esetében is, az irodalom tanítása során pedig a felsősökében. Nagyon fontos, hogy ismerjük múltunkat, értékeinket, mert sokat jelentene, mondjuk, ha megismernék, megszeretnék népdalainkat, hiszen már maga a közös éneklés is nagyon nagy erőt, biztonságot ad az egyénnek. Ha népünk életvitelét rendszerezve ismertetnénk meg a gyermekekkel, úgy gondolom, önbecsülésüket és öntudatukat is erősíthetnénk általa. Otthon, a családban biztosan megkapják a megfelelő indíttatású nevelést, ám ehhez mindenképpen társulnia kellene egy szervezett irányításnak, amely tudatossá tenné mindazt a szokás- és érzelemvilágot, amelyet a családi környezetben megtapasztal.
* Munkássága lényegében a közszolgálatban, a köznevelésben telt.
- Úgy gondolom, megtettem mindent, amit megtehettem. Amíg tanítottam, a tananyagon belül igyekeztem feltárni a gyerekeknek múltunk fontos eseményeit. Azokban az években az irodalomtanár gyakran a történelmi eseményekre is kénytelen volt kitérni, de a néprajzi vonatkozásokra is igyekeztünk felhívni tanulóink figyelmét, különösen Toldi vagy a János vitéz tárgyalásakor. Hadd ne mondjam, hogy éppen ez a két elbeszélő költemény kész tankönyve a néprajztudománynak. Amennyiben az ember lelkiismeretesen végzi munkáját, akkor tevékenysége nem pusztába kiáltott szó marad, hiszen mindaz, amit akkor mond, megmarad a gyermekek fejében, és értékrendjük részévé válik. Az már más kérdés, hogy a későbbiekben az élet mit hoz számukra, hiszen mindenki rákényszerülhet egy másfajta magatartást igénylő életformára, mint amiben élni szeretne.
* Gyakran megtörténik, hogy a hagyományápolás szándékával a gyermekekkel a farsangi szokásokat elevenítik fel, bemutatásukra pedig csak a nagyböjt időszakába kerül sor.
- A zavar okát abban látom, hogy szokásainkat színpadi módon, színielőadásként próbálják éltetni, így pedig a jóindulatú próbálkozás is gyakran esetleges előadássá satnyul, márpedig egy-egy hagyomány szigorúan dátumhoz, időszakhoz kötődik, ezt figyelmen kívül hagyni felelőtlenség. Szokásainkat nem bemutatni, hanem megélni kell! Közösségteremtő ereje csak így fejtheti ki hatását.
* Meglátása szerint hagyományaink mennyire élnek velünk, avagy bennünk?
- Úgy tapasztalom, hogy ma már ezeknek a szokásoknak, a néprajzi vonatkozású életvitelnek nincs táptalaja. Jó ötven évvel ezelőtt még természetes volt, hogy falveréskor, aratáskor, kukoricatöréskor összefogtak a rokonok, ismerősök, és egymást segítve igyekeztek javítani életükön. Mára maga az élet, a gazdálkodás módja annyira megváltozott, hogy ezt a közösségi szükségletet feleslegessé tette. Különösen a huszadik század második felétől gyorsult fel ez a folyamat, addig szinte évszázadokig élt, létezett az egymásrautaltság, a hiánya pedig a társas kapcsolat gyöngüléséhez vezet. De mint ahogyan minket a száz évvel ezelőtti szokásrend, hagyomány érdekel, úgy az utánunk jövő nemzedékek majd éppen a mi életvitelünket, szokásvilágunkat térképezik fel előszeretettel.