Ezúttal egy olyan „fehérhalazási” módszert mutatnék be, amely már nagyobb halakat is eredményezhet, hiszen a mélyebb vízrétegeket kutatjuk át. Ez esetben már nem a hosszú teleszkópboton, hanem a finomabb, hajlékonyabb, érzékeny hegyű feederboton van a fő hangsúly, azaz nem az úszó, hanem a finom botvég hajladozása jelzi a kapást.
No de nézzük a lényeget! Ismét jelentős mértékű a spórolás, mert ebben az esetben is csak egy kenyérdarabkákkal teli krumpliszsák szolgáltatja a beetetést. Nem kell azonban hozzá sem zsineg, sem súly, mert a zsák a csónak stabilizáló „vasmacskájá”-ra, illetve egyéb, ilyen célt szolgáló súlyára lesz ráerősítve. Mondani sem kell, hogy ezzel „két legyet ütünk egy csapásra”, mert a csónakot is lelengereljük, ugyanakkor már be is etettünk hosszabb időre. A zsákból a vízfenéken — ezúttal már a mélyebb vízben — lassan mosódnak ki a kenyérdarabkák és az egyéb ízadalékok, és elnyúló, víz alatti felhőt képeznek. Nekünk éppen ebbe az etető kosztfelhőbe kell eljuttatnunk a felcsalizott horgot.
A kapásesélyt még mindig lehet fokozni, mert ha a végólom helyett egy szintén etetőkoszttal jól megtömött feederkosarat használhatunk, az még inkább csaliközelben tarthatja a halat. Az itt alkalmazott etetőkosztnak azonban már sokkal kompaktabbnak kell lennie. A hosszabb, 30-40 cm-es előke a főzsinór végére van csatlakoztatva, az etetőkosár pedig egy kerámiagyöngyön át szabadon csúszkálhat felette. Csaliként már nem kötelező a csonticsokor, de nem árt, ha a középen átszúrt, piros trágyagiliszta mellé pár csontit is felszúrunk a horogra. Természetesen más csalétkek is számításba jöhetnek, akár főtt búza, tejes kukorica, csemegekukorica vagy éppen a finom aromájú Cukk kukorica valamelyike.
És most jön az a csalafinta megoldás a kizárólag nagyobb halaknak (pl. kilón felüli, sőt többkilós dévéreknek)! Természetesen ez a kipróbált és jól bevált módszer akkor ajánlható, ha tudjuk, hogy abban a bizonyos vízben van adott típusú hal is.
Nézzük akkor, hogy miből is áll az a „csodafelszerelés”! Tulajdonképpen ez a megoldás is egy csúszókosaras, gubancgátló végszerelésen alapszik, illetve ennek a továbbfejlesztett változata. A főzsinórra húzott, nyitott etetőkosár után egy gumiütköző következik, majd egy olyan háromszögletű fémlapka, melynek minden sarkában forgókapocs van. A főzsinórt a középső forgókapocsra erősítjük, a fémlapka két szélső végére pedig az előkéket, melyekre — mielőtt odakötnénk — egy-egy szilikoncsövecskét húzunk (az előkék hossza ne haladja meg a 10 centimétert). Ez csak a technikai rész, a lényeg, hogy mi kerül a horgokra! Nem csonti, nem giliszta, hanem egy szép kis hungarocell golyócska. Az egész úgy működik, hogy a golyócska felemeli a horgot a vízfenékről, és az pár centire az etetőkosár felett lebeg. Ezt a nagyobb dévérek, sőt a busa is előszeretettel szippantja be. A csali fogóssága érdekében annyit tehetünk, hogy a golyócska mellé még 1-2 nagyobb csontit, pinkit is feltűzhetünk. Ha a férgekből egy picit lenyisszantunk, akkor azok még inkább vonzzák a halakat.
Végezetül még csak annyit jegyeznék meg, hogy az alkalmazott technika eszközei (a japán Cralusso termékei) minden nagyobb horgászüzletben beszerezhetőek, a hungarocell golyócskához pedig — magyar termék lévén — Magyarországon a legkönnyebb hozzájutni.
