* Mikor kezdtél el fotózással foglalkozni? 

— Ha a kezdetekre gondolok, akkor édesapámat kell említenem, aki mindenféle érdekes dologgal foglalkozott, mely az elektronikához fűződik. Ebből adódik, hogy amióta az eszét tudja, fotózik is. Nekem is meg akarta mutatni ezt a világot, így először ő vett rá, hogy fotózzak. Aztán az egyik képemet — melyet már akkor, 2008-ban is Photoshopban dolgozgattam át — beküldtük egy fotópályázatra, és nyertem is vele egy fényképezőgépet. Volt egy gépem, de meg kellett tanulnom, hogyan működik. Azt hiszem, ekkor kezdtem el intenzívebben fotózni. A tükörreflexes géppel nagyobb perspektívát láttam ebben a világban, mint egy kis digitális eszköz esetében. Nem sokkal ezután jött egy másik esemény az életembe. Volt egy melldaganatom, melyről nem tudtuk, micsoda, napokig nem jutottunk el dokihoz, úgyhogy a tizenöt éves fejemmel ültem otthon, néztem a plafont, és gondolkodtam az életemen. A háromnapos plafonbámulás után elhatároztam, hogy szeretnék nyomot hagyni a világban. Mivel ekkor lépett be életembe a fotográfia is, evidens volt, hogy ez az eszköz hozzá. Elkezdtem fotózni magam, a Photoshopban átalakítottam a képeket, megpróbáltam valami szürreálisat létrehozni, mint a nagy elődök, mondjuk, Dalí. Ezekben az években az elmúlástól való félelem volt a legnagyobb inspirációm. Ma már nem a haláltól való félelem miatt alkotok. 

* A fotóidon a saját arcod szerepel. Mindig te magad voltál a kiindulópontja a képeidnek?

— A korai években mást is fotóztam, mert akkor valahogy komfortosan éreztem magam abban, hogy másokat is fényképezzek, de aztán kialakult egy szigorúbb látásmód, a maximalizmusom révén úgy voltam vele, ahhoz, hogy egy érzést őszintén és százszázalékosan át tudjak adni, nekem kell mögé állnom, a saját arcommal kell képviselnem azt, amit esetleg lelki szimbolikával hozok létre a képeimben. Csak 2013 körül kezdtem magammal készíteni ezeket a képeket. 

* Milyen nálad egy kép elkészítésének folyamata?

— Először feljegyzem vagy lerajzolom az ötleteket. Régebben még úgy dolgoztam, hogy amint megvolt az ötlet, rögtön kiviteleztem. Most már ez egy lassabb folyamat. Beállítom a softboxot, egy vakuval dolgozom. Beállítom a kamerát, a fókuszt, aztán az önkioldót, és készítek vagy harminc-negyven képet magamról, aztán befotózom az elemeket, melyeket használni szeretnék, és végül mindezt Photoshopban összefésülöm. Több képből lesz tehát egy kompozíció. Amikor flottul megy minden, 12 óra alatt megvan az egész, de el tud húzódni. Most éppen egy olyan képen dolgozom, amely már öt napja „nem engedi elkészíteni magát”. De azért átlagosan egy hét alatt megvan egy kép.

* A Photoshopban rengeteg opció van. Te mennyit használsz ezekből?

— A Photoshopot saját magamtól tanultam meg. A nővéremtől kaptam 2004-ben egy másolt CD-n, és egy nyári szünetben a nagymamámnál elkezdtem nyomogatni a gombokat a programban. Ez olyan szintre nőtte ki magát, hogy tudtam, elmélyültebben szeretnék vele foglalkozni. Nulla angoltudással álltam neki, aztán amikor bejött az internet 2006-2007 körül, rohamos ütemben kezdtem fejlődni a tutorialoknak köszönhetően. De a mai napig megesik, hogy meglepődöm azon, hogy valamit két kattintással is meg lehetett volna csinálni, én pedig sokkal bonyolultabb formában oldottam meg. A Photoshop elég szerteágazó program, szerintem ötven százalékát használom egy kép elkészítésénél. Ezt most kiegészítettem egy animációs vonallal is, rájöttem ugyanis, hogy ha meganimálom a képet, az élőbbé, izgalmasabbá válik, úgyhogy most már az After Effects is fontos programmá vált az életemben.

* Mennyit animálsz a képeken?

— Minimálisat. A különféle elemek, melyeket előtte fotózok le, már szépen körbe vannak vágva, az effektek ott vannak, én pedig megmozgatok rajtuk ezt-azt. Mondjuk, van rólam egy fotó, s megcsinálom úgy, mintha pislognék. Vagy a körülöttem lévő dolgokat mozdítom meg. De csak egy kicsit, hogy egy-egy finom dinamikát adjak a fotóknak.

* S ezzel már tovább is fejlesztetted a képet, újszerűvé, modernné tetted.  

— Azt látom a világban, hogy a mozgófotók a jövő alappillérei. Egy kiállítótérben húsz év múlva a tradicionális festmények és az analóg fotók mellett már a digitális alkotások is ott lesznek, melyek mozogni fognak, más élményt nyújtva, mint amilyenhez hozzászoktunk. 

* Több kiállításod volt már szerte a világban. Melyikre vagy a legbüszkébb?

— A mostanira, mely szeptember 3-án nyílik Bostonban, a Lanoue Galériában. És arra is büszke vagyok, hogy New Yorkban, a Broadwayen, a Guy Hepner Galériában is szerepelt az egyik fotóm egy csoportos tárlaton. És meg kell még említenem Sanghajt. A sanghaji Museum of Modern Artsban is volt egy tárlat a képeimből.

* Úgy érzed, külföldön fogékonyabbak az alkotásaidra, mint Magyarországon?

— Abszolút ezt érzem. Volt a Nemzeti Múzeumban is a Word Press kísérő rendezvényeként egy kiállításom, s ott azt éreztem, hogy akadályokba ütközöm a modernitás révén a tradicionális felfogással szemben. Nehéz érvényesülnöm. Külföldön a fotográfiának nincsenek ilyen korlátai, mint Magyarországon. Itthon még akár öt évvel ezelőtt is szó szerint boszorkányüldözés folyt. Én magam nem kevés gyűlölködő levelet kaptam, hogy amit csinálok, az nem érdemes semmire, tűnjek el inkább. Ezzel egyidejűleg pedig külföldről már egy csomó megrendelésem volt. Magyarország ilyen. Nem túl nyitott az új dolgok felé. Ez szerintem még a szocializmus hagyatéka.

* Hát lehetséges. Egyébként az alkalmazott fotográfia sosem érdekelt? 

— Dolgoztam az Adobenek, ahol megbízásos projektumaink voltak, tehát nem feltétlenül csak a saját igényeimet kellett kielégítenem, hanem a megrendelőét is. Szerencsém volt, mert a legtöbb munkában szabad kezet kaptam, azt szerették volna, ha beleteszem a saját stílusomat. A pályám elején persze én is fotóztam esküvőt, keresztelőt, babát-mamát, modellek portfólióit. Meg kellett élnem valamiből. Buli volt ez is, de ebben nem találtam meg magam. Én a MOME-n, a régi Iparművészeti Egyetem fotós szakán végeztem, ott sok alkalmazott fotográfusi feladatunk volt. Nem volt könnyű időszak. Háromszor hagytam ott az egyetemet. (Nevet.) De végül a diplomám szerint is fotográfus lettem. 

* Nem engedtek kibontakozni?

— Húszéves koromban kerültem be, s az első évben megpróbáltam a saját ötleteimet érvényesíteni, ami süket fülekre talált, na akkor hagytam ott először. Azt éreztem, ha nem tudok autentikus önmagam lenni, ha csak annyit kérnek, hogy egy sztenderd alapján visszaböfögjek mindent, akkor nincs mit keresnem ott. Nem a tanárok ízlését akartam a nevemmel visszaadni. Aztán egy kicsit érettebben mégis visszamentem, és rájöttem, hogy meg kell fogadni, amit mondanak, ezért elkezdtem olyan képeket gyártani, amelyek nekik is tetszettek. Ezzel pedig automatikusan azt is megtanultam, milyen az, amikor másoknak kell megfelelni, s a saját vizuális elképzeléseid másodlagosak. 

* Melyik képeddel dolgoztál legtöbbet?

— A Creative Cloud imázsképén. Ezt az Adobenak csináltam 2018-ban. Eszméletlen nagy felbontásban kellett dolgoznom, s akkor már Hasselbladdal fotóztam, nehéz volt a rengeteg képet egybefésülni. Negyven különféle réteggel dolgoztam egyszerre, volt vagy 8-10 giga, ez pedig igencsak lassítja a számítógépet. 

* Milyen könnyen tudod egy képre azt mondani, hogy kész, tovább nem finomítod?

— Ez minden művész számára nehéz dolog. Van egy mondás, hogy egy kép soha sincs kész, csak abbahagyni lehet, és ez valóban igaz. Nálam ez intuitív. Megpróbálok a szememre hagyatkozni. A képkészítés utolsó stádiuma nálam a színek beállítása, ott sok időt eltöltök a különféle variációkkal. De amikor azt érzem, vége, elkészült, akkor abbahagyom.

* A munkáid igen sok online platformon megtalálhatóak. Fontos jelen lenni rajtuk?

— Már sokan kérdezték, hogyan lettem populáris és híres. Nagyon fontos az online jelenlét s az, hogy egy alkotónak angolul is mindenhol ott legyen a portfóliója. Külföldön kell sikereket elérni, hogy az embert a saját országában is elismerjék. Az internet segítségével pedig ez nagyon egyszerűvé vált. A legnagyobb erőbefektetés is kudarcba fullad, ha egy alkotás, fotó nincs megfelelően publikálva az interneten. Régebben nagyon termékeny voltam, akkor a minőség hátrébb került, mint a mennyiség, most már azonban havonta csak egy-két új fotót teszek fel. Kisebb híreket viszont gyakrabban megosztok, tartani kell a kapcsolatot a követőimmel. Veszélyes dolog, de néha figyelni kell az algoritmusra, hogy több követőd legyen. Ehhez pedig aktívnak kell lenni. Nekem most hiába van 130 000 követőm, csak 10-20 000-hez jut el a kép, mert ritkábban publikálok. Üvölteni kell az online térben a létezésünket.