Barácius Zoltán, akinek cikkein felnőttem, s megalapozott filmes tudásra is szert tettem, valamit itt akart hagyni. Ajándékokat.
A valamikori matrózálmait félretéve a gyönyör mezejére lépett: belefogott az írásba. Újságírásba. Annak is olyan területén jeleskedett, melyen a legtöbb szépség volt: a művészet múzsái által megszállottan a művészetről beszélt. Azért ment el csöndben, mert nagy ajándékozó volt. Megajándékozott mindnyájunkat a Nagy Szépséggel. Lexikális tudását néha felszínesnek tűnő, vidám stílusban adta át, a „nagy” dolgokat könnyedén kezelte, mint a Tao bölcsei. A szépség előtti hódolata egész élete végéig és talán azon túl is elkísérte.
A „hizlalás”-ról nem sokat akart tudni, a maga egóját nem hizlalta fel, mint oly sokan mások. Távol maradt a politikai élet csalárdságaitól, s nem lett a politikusok félisteni-démoni ambícióinak hitvány játékszere, s nem lett zsoldos. Csodatevő volt.
Amikor eljött a szabadkai vasárnap, örömmel kapcsoltam be a rádiót, s a műsorát, tengerillatú muzsikáit hallgatva hajóssá váltam az órácskák erejéig magam is, megszállt a nagy romantikusok angyala, s éreztem: végtelen az élet, széles a világ. S ez az érzés kísér mostanában is. Zoltán sok dioptriás szemüvege olykor eszembe jut, s eltűnt arca azt sugallja: van remény. Van remény ezen a világon, a létrontás és bomlasztó agyparalízis korában is.
Barácius igaz szívét villantgatta fel a rádió zenés műsorában is.
Hagyni akart, és hagyott is valamit, amit nem szabad megszentségteleníteni.
A lét minden keserűsége ellenére: az önfeledt örömöt.
A mindennapok hőse volt ő, aki közöttünk élt.
Élnek még közöttünk ilyen mindennapi hősök?
Mennyi, de mennyi! Édesanyám aprópénzért lektorálja az újságok anyagát, hetente sok-sok cikket. A sután megfogalmazott sorokat csiszolgatja, önmagában becézgeti nyelvileg és tartalmilag korrigálja, hogy az Olvasó elé világosan, frissen, szívhez szólóan jussanak el a leírt sorok.
Az igazi hősök hírnévtől, sikertől, pénztől távol élnek általában. Valóságos élő lexikonok sétálnak közöttük, s arcuk nem szerepel az újságok címlapján, sem a tévéhíradóban.
Névtelenségbe vonulnak, s végzik becsületesen munkájukat, hivatásuk megszállottjaiként, nem a „KELL, ENYÉM!”-et hangoztatják, nem követelőznek. Élő lexikonok járnak közöttünk, és fel sem figyelünk rájuk. Nem kérik ki maguknak a kijáró dicsőséget, és nem alkusznak meg.
Szava csak a „nagyoknak”, csak a pénzembereknek lehet? Ellenkezőleg. Szava ebben a propagandista, igazságtalan világrendben a mindennapok hőseinek kell hogy legyen.
A tudatosan megélt apály szüli azt az iszonyatos felhajtó erőt, amit az igazán tehetségesek szerényen fel tudnak használni.
Ez a reklámokkal túlzsúfolt ketrecbál pedig, úgy látszik — s az idő ezt látszik igazolni —, nemcsak a ketrec őreit, hanem már a lakóit is hizlalja. Ketrecbe, pedig, tudjuk, kik valók.