A Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központban a kézművescsoport foglalkozása idején beszélgettünk, aminek végeztével a díjazottat a Petőfi MMK dolgozói, igazgatója, illetve tisztelői köszöntötték. Nem is gondoltam, mekkora élettapasztalattal s a népi kultúrával kapcsolatos tudással fogok megismerkedni!

Fotók: Szalai Attila

* Díjai, elismerései sorába most egy újabb került. Milyen érzéssel tölti el ez a kitüntetés?

— Ez a díj mindenképp nagy elismerés, különösen megható és felemelő élmény számomra. Pályám során számos kitüntetésben részesültem, ennek azonban külön jelentősége van, hiszen most először a szülőföldemen ismerték el ilyen magas szinten eddigi munkámat. Az elmúlt évek során sok szakmai siker kísérte utamat. A Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központban az idén már hat éve, Temerinben pedig tizenöt éven át vezettem csoportot. A Petőfi MMK-ban töltött idő alatt mindig díjjal tértünk haza Magyarországról az országos hímzőpályázatokról, amikor részt vettünk: két alkalommal nyertünk első, illetve kétszer kiemelt első díjat. Az ötévenként megrendezett országos népművészeti kiállításon a temerini csoporttal háromszor vettünk részt: először bronz oklevelet kaptunk, majd elnyertük a Gránátalma díjat is, mely a szakma egyik legrangosabb elismerése. A legutóbbi kiállításon már egyéni alkotóként is átvehettem a Gránátalma díjat az úri hímzés területén végzett munkámért, amire különösen büszke vagyok. 2024-ben augusztus 20-a alkalmából országos kitüntetésben is részesültem, a Pro Cultura Hungarica elismerést kaptam meg a Békés Megyei Népművészeti Egyesület felterjesztésére. Ez is hatalmas megtiszteltetés volt, mégis úgy érzem, hogy a mostani díj talán mind közül a legszemélyesebb. Hálás vagyok mindenkinek, aki mellettem állt ezen az úton. Külön köszönettel tartozom a díjra felterjesztőknek: Kovács Nádi Karolinának, a Hagyományok Háza vajdasági hálózata munkatársának, aki fáradhatatlanul támogatja és gazdagítja a kézművesek, népi iparművészek munkáját, valamint Király Károlynak, az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ intézményvezetőjének is, aki bizalmával és támogatásával lehetőséget teremtett a közös alkotómunkára.

* Hogyan kapcsolódott életébe a hímzés?

— Közgazdasági tanulmányokat végeztem, mégis a kézimunka szeretete már gyermekkoromban felbukkant, hiszen horgoltam, gobelint varrtam. A fordulópont az volt, amikor megboldogult férjem elvitt a MIRK-re, a Nemzetközi Kézimunka- és Gyűjtői Kiállításra. Ezután elvégeztem egy kétéves hímzőtanfolyamot, ahol tájegységek szerint sajátítottuk el a magyar hímzéskultúra alapjait, majd Magyarországon folytattam a képzéseimet: rendszeresen jártam hímzőtáborokba Tokaj-Hegyaljára Schneider Imrénéhez, aki az úri hímzés világába vezetett be, és meghatározó oktatómmá vált. A Hagyományok Háza szervezésében, Veszprémi Kata irányításával, magasabb szintű továbbképzéseken is részt vettem, melyek során számos települést, múzeumot és gyűjteményt bejártam. Ezek az évek számos szempontból gazdagítottak. A tanulást idővel felváltotta a tanítás, csapataimmal pedig folyamatosan kiállításokra készülünk. Jelenleg a XX. Kárpát-medencei Népi Textilfesztiválra szánt, ezüst-, valamint aranyfonállal készült oltárterítőnkről várjuk az eredményt. A Petőfi-központban 2020 óta vezetem a lelkes csoportom: keddenként itt, vasárnaponként nálam alkotunk. Más-más tájegységek hímzéseit dolgozzuk fel, az elmúlt években több konferencián szerepeltünk, Mezőkövesden első díjat nyertünk, és különböző technikákkal bizonyítottuk felkészültségünket. A vajdasági tájegységre jellemző fehér lyukhímzés mellett a vagdalás és az úri hímzés is közel áll hozzám. A magyar népi hímzés nagy fokú precizitást, türelmet és odafigyelést igényel. Az alapanyagok beszerzése sem mindig egyszerű, de mindezt felelősségként élem meg: kötelességemnek érzem, hogy ezt az értéket továbbadjam, és ameddig erőm engedi, életben tartsam hagyományunkat, hogy a mi kultúránk maradandó legyen.

* Tudását nemcsak saját alkotásaiban kamatoztatja, hanem odaadóan adja tovább tanítványainak is. Milyen nehézségekkel jár a hímzés tanítása, illetve tanulása?

— Oktattam Tokaj-Hegyalján, majd hosszú éveken át Békéscsabán úri hímzést, és továbbképzési táborokban is vállaltam foglalkozásokat. Vajdaságban Szabadkán, Horgoson, Törökbecsén és Temerinben oktattam. A tanítás mindig az alapokkal kezdődik. Az egyszerűbb technikákkal indulunk, melyek talán kevésbé látványosak, de hatalmas odafigyelést és precizitást igényelnek. A hímzés türelmet, kitartást és szeretetet kíván. Úgy gondolom, semmi sem lehetetlen, ha az emberben megvan az akarat és az elköteleződés. Magyarok vagyunk, és fontosnak tartom, hogy ápoljuk nemzeti hímzéskultúránkat. Rendszeresen részt veszünk magyar népművészeti táborokban is. Fontos számomra, hogy a hagyomány ne csupán elméletben maradjon fenn, hanem a mindennapok részévé váljon. Ezért igyekszünk olyan tárgyakat készíteni, amelyek ma is használhatók. Hagyományos ingeket varrunk a táncosoknak, kötényeket készítünk, Temerinben kalotaszegi vagdalásos hímzéssel táskákat és függönyöket alkottunk. A cél az, hogy munkáink ne múzeumi tárgyakként porosodjanak, hanem élő, használatban lévő darabok legyenek — különösen a lakástextíliák, illetve a használati tárgyak területén. Így válik a hagyomány élővé és továbbörökíthetővé.

* Miben változtatta meg emberileg a sokévnyi, türelmes munka?

— Előttem mindig a népi hímzés áll — ez lett az életem része. Célom, hogy mindenkit, aki érdeklődik iránta, megtanítsak rá. Fontos tudnunk, honnan erednek a motívumok, mit jelent egy-egy minta. A fiatalokat igyekszem bevonni, bár nálunk sajnos kevésbé érdeklődnek e művészet iránt. Amikor Magyarországon tanítottam, a csoportok többsége fiatalokból állt, és nagyon szeretném, ha nálunk is bekapcsolódnának. Ha meg akarjuk őrizni magyarságunkat, elengedhetetlen, hogy ápoljuk ezt az értéket, hiszen minden tájegység hímzéskultúrája páratlanul szép. Nemrég huszonöt kislány járt nálunk, aki láncöltéssel és száröltéssel monogramokat készített a táncoszsebkendőire. Ez óriási öröm volt számunkra.

* A gyorsuló világban még mindig kiemelt hely jut a néphagyományoknak. Ön is folyamatosan tevékenykedik. Melyek a jövőbeli legfontosabb megvalósítandó tervei?

— Szeretném továbbra is vezetni a csoportomat, amíg csak erőm és látásom engedi, és folytatni azt a munkát, amely számomra nemcsak tevékenység, hanem hivatás is. A magyar népi hímzés rendkívül értékes és gyönyörű mesterség, melyet kötelességünk ápolni és továbbadni. Nagy türelem és szeretet kell hozzá. A tervezéstől a szabás-varrásig minden egyes lépés kiemelt jelentőségű. Egy-egy pályázati munkán, akárcsak a korábban említett oltárterítőn, egy teljes éven át is dolgozom, hogy minden részlet a helyére kerüljön. Ami a csoportunkat illeti, mi társalgunk is, nem csak dolgozunk. Vasárnap nálam kávézással kezdünk, igaz, külön asztalnál, nehogy a kávé kilöttyenjen a textíliára, ezzel esetleg megkárosítva az anyagot. Nemrég ingeket készítettünk az egyik újvidéki néptánccsoport számára is, és szívet melengető érzés látni, hogy a kis, magyar táncosok a mi kezünk által készített darabokat viselhetik.

A tartalmas beszélgetés itt nem ért véget, hiszen Zuberec Vera és csoportjának tagjai a hagyományokhoz híven a napot a szokásos kávézással folytatták, én pedig egy rövid időre a csoport tiszteletbeli tagja lettem. Ahogyan hallottam, Veránál mindent meg lehet tanulni, s még az is csészét ragad, aki a hétköznapi életben kávét nem is iszik. A nap végén pedig tisztelői köszöntötték a Magyar Életfa díjjal kitüntetett népi iparművészt.

Fotók: Morvai-Rácz Richárd