Imádok múzeumba járni. Ha utazom, a helyi ételkülönlegességek után rögtön a galériákra és az aktuális kiállításokra keresek rá a neten. Megszámlálhatatlan kiállítótér és még több kiállított alkotás lenyomata bújik meg valahol ott hátul a kisagyamban, saját, külön bejáratú múzeumomban. Hogy csak néhány helyet említsek a sokból: a Prado Madridban, a Louvre Párizsban, a Vatikáni Múzeum, a Hundertwasser-ház Bécsben, a Londoni Természettudományi Múzeum, a São Pauló-i Modern Művészetek Múzeuma, a Szépművészeti Múzeum vagy a Műcsarnok Budapesten. Felsorolhatatlanul sok kiállítás. Dalítól Mapplethorpe-ig, a kortárstól a Mona Lisáig, a dinoszauruszoktól a mumifikált fáraókig.

A múzeumoknak különleges atmoszférájuk van. Múzeumba járni olyan, mintha templomba lépnénk be. Hűvös van, hiszen óvják a kiállított műalkotásokat, lágy hangulatvilágítás, a falakon hangsúlyosabb fények, és már maguk a múzeumépületek sem eldobnivalóak — akkor is lenne mit bámészkodni, ha csak az üres falakat néznénk, legyen szó újabb épületről vagy például egy régi kastélyról.

A kisebb kiállításokat jobban szeretem, itt befogadható, amit látok. Több ezer fotót végignézni fárasztó és emészthetetlen. A világ nagyobb múzeumait éppen ezért nem is lehet egy nap alatt végigjárni. Vissza-vissza kell menni a Louvre-ba, és újabb részleteket felfedezni. Első alkalommal megnézzük Egyiptomot, bekukkantunk a fáraók világába, majd elsuhanunk a Mona Lisa előtt, rácsodálkozva: jééé, ez ilyen kicsi?

De ha egyet kellene kiemelnem a sok múzeum és kiállítás közül, akkor az a Sixtus-kápolna lenne, ahol hosszú percekig csak bámultam a mennyezetet és a falakat, nem tudtam betelni a látvánnyal, és egyszerűen nem értettem, hogyan képes ember ennyire gyönyörűt alkotni. S ezt bizony hiába nézegetjük különféle könyvekben, számítógépen vagy képeslapon, sajnos az a helyzet, hogy élőben kell látni. El kell menni. Múzeumba kell menni.