Riportjaim során újra és újra azt tapasztalom, hogy a szórványban élők nem panaszkodnak. E közösségek mindennapjait figyelve újra és újra szembetűnik az a különös erő, amely nem hangos szavakban vagy látványos gesztusokban mutatkozik meg, hanem a cselekvő kitartásban. Ha nincs elég ember egy rendezvényhez, akkor kevesebben szervezik meg, de nem mondanak le róla. Ha kevés a fiatal a faluban, annál nagyobb erővel igyekeznek bevonni őket. Egy kézműves-foglalkozás, egy megemlékezés, egy falunap szervezése mögött ugyanaz a csendes elszántság húzódik: csak azért is megcsinálják.
Sokszor azt látom, csak kívülről nézve tűnik törékenynek ez a világ, ez a közösség. Belülről inkább erős és élő. Ilyenkor úgy érzem, félrevezető maga a szó: szórvány. Aki itt él, az ritkán érzi azt, hogy valamiféle fogyatkozó, széteső közösség része. Éppen ellenkezőleg: ezekben a kicsinek mondott közösségekben sokszor erősebb az összetartás, mint bárhol máshol. Az itt élők számára a magyarság nem csupán üres szó, hanem mindennapi gyakorlat is: megszólalni az anyanyelven ott is, ahol már ritkaságszámba megy, és megtartani a családi és közösségi szokásokat akkor is, amikor talán kényelmesebb lenne lemondani róluk.
A mindennapok apró tettei adják meg ennek a közösségnek az erejét. Egy igényesen megszervezett iskolaünnep, egy néptáncpróba, egy színházi előadás — mind látszólag egyszerű események, mégis ott húzódik mögöttük a folyamatos elkötelezettség. Nincs szükség nagy számokra: elég, ha néhány ember kitartóan, elhivatottan végzi a munkáját, és máris életben tartja a kultúrát, a hagyományt, a közösségi összetartozást. Ebben a kisközösségben mindenki szerepe számít, és minden apró siker mérhető értékkel bír.
Rengeteg élni akarás, hit és kitartás sűrűsödik ezekben a kisközösségekben. Nem úgy látom, hogy a szórvány a „fogyás” színtere volna. Sokkal inkább az akarat, a kitartás és az emberi helytállás tere.
