— Ila nénit már vagy harminc éve ismerem — mondja az asszony. — Még kislány voltam, amikor az utcában megvettek egy házat, és néhány hét múlva megjelent a népes család: Ila néni a két fiával, két menyével és unokáival. Amikor a szegényes holmijukkal megérkezett a két pótkocsis traktor, szinte minden utcabeli segített kirakodni, miközben jól megbámulták a családot, és találgatták, vajon hol alszik majd a kétszobás házban ez a sok ember. De ők nem jöttek zavarba, hálásak voltak a szomszédoknak. Az udvar végében aztán — nem éppen szakszerűen — építettek egy melléképületet, melyben volt egy szoba egy csöppnyi belépővel és egy 2 négyzetméteres zuhanyzókabinnal. Tavasszal aztán ők is telepalántálták a tenyérnyi kis kertet, és gyorsan beilleszkedtek az utca életébe. 

Én Ila néni unokáival nőttem fel, egy iskolába jártunk, csak középiskolás korunkban maradtunk szét, ők — egy lány kivételével — ugyanis nem tanultak tovább. A barátság azonban továbbra is megmaradt. Ahogy nőttek a gyerekek, egymás után hagyták el a szülői házat — Ila néninek ugyanis még a költözés előtt három fia Németországba ment. A vele élők közül a fiatalabb néhány év múlva sajnos meghalt. A temetés után a menye a két kicsivel szintén Németországba költözött, mert az ő szülei már ott éltek. Így a házban Ila nénivel csak egy fia, annak a felesége és a három gyerekük maradt. A menye egy igazi boszorkány, még életemben nem találkoztam ilyen gonosz emberrel, mint ez a nő. De olyan álszent, hogy mindenkit megtéveszt. Engem ez kötött Ila nénihez — rettenetesen sajnáltam szegényt, ahogy a menye irányításával napról napra megalázták. Amennyire lehetett, pártfogoltam, pedig a férjem sokszor mondta, hogy ne avatkozzak az életébe. De nem tudtam elfelejteni, gyermekkoromban hányszor bújtam a szoknyája mögé, ha anya szidott, hány palacsintát sütött nekünk, amíg kicsik voltunk. És soha semmiért sem panaszkodott.

— Nem voltam én egy szent — veszi át a szót a falfehér arcú Ila néni —, de ő valóban angyali kislány volt, a szeméből látszott, hogy védelmezőnek született. Mondhatom, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, és van hova behúzódnom a háromhetes kórházi kezelés után. A fertőzőosztályon voltam ugyanis rühességgel. Igaz, ez a piszkosak, a rendetlenek betegsége, de nem az én vétkem, hogy elkaptam. Néhány éve, amikor a fiammal, a menyemmel és a három gyerekükkel maradtam, lakrészt cseréltünk: addig én éltem a felső épületben, de ők többen voltak, ezért a kis házba mentem. A menyem unszolására a fiam követelte, hogy a házat a telekkel együtt írassam a nevére az ápolásért cserébe, hiszen úgyis velük maradok életem végéig. Igazat adtam neki, és ráírattam. És ezzel megpecsételtem a sorsomat. Azt hiszem, a menyem ezután már mást sem csinált, csak azon gondolkodott, hogyan alázzanak, kínozzanak. Ahogy a külföldön élő gyerekeim megtudták, hogy a házat a bátyjukra írattam, megmondták, hogy többé ne számítsak a támogatásukra. A férjem után minimális nyugdíjat kapok, a többit a külföldön élő gyerekeim adták havonta. Azt üzenték, nem a ház miatt, hiszen nekik van lakásuk kint, de ha már kizártam őket az életemből, akkor gondoskodjon rólam az, akinek odaadtam a házat. Ezután lépett színre minden gonoszságával a menyem. Rávette a fiamat, hogy szerelje le a bojlert, mert nagyon sok áramot fogyaszt, meg én is naponta zuhanyozom, így rengeteg vizet használok. Elvitték a konyhából a villanytűzhelyt, már öt éve egy háromkilós tábori gázrezsón főzök. Nyáron még megoldom a tisztálkodást, a mosás viszont óriási gond. A nyugdíjamból nem futja fehérneműre, ágyneműre, hát igyekszem minél kevesebbet mosni őket, hogy tovább tartsanak. Egy örökégő kályhám van, a tűzrevaló javarészét pedig ez az angyali lány veszi nekem. A menyem megtiltotta a gyerekeinek, hogy lejöjjenek hozzám, ha nálunk tartózkodnak. Van három dédunokám is, de még nem láttam őket. A reumatikus fájdalmak miatt nehezen járok, a pici lakást csak ott takarítottam, ahol a papok táncolnak. Amikor kékülni kezdett a kezem, és elmentem az orvoshoz, azonnal kórházba utalt. A „nevelt lányom” intézte el, hogy kitakarítsák a lakást, mire kijövök a kórházból, de a menyem a rendőrséggel fenyegette, hogy birtokháborítást követ el. És még azt is számonkérte a lányon, miért segít nekem, hiszen nem is vagyok rokona. Emellett azt is „tanácsolta” neki, hogy felejtsen el engem, majd ő gondoskodik arról, hogy mielőbb megnyugvást találjak. Az őrangyalom kihívta a szociális központ szakemberét, meglátjuk, mi lesz a vége. De bárki is akarna segíteni rajtam, a menyem úgyis túljár az eszén.

A nyitókép illusztráció