Egyetlen dologról, a munkáról még a marslakókkal is hajlandó tárgyalni — állítja a szerbiai kormányfő. Igaz, hogy a felsorolásában — tárgyal az oroszokkal, amerikaiakkal, kínaiakkal, arabokkal stb. — Aleksandar Vučić földön kívüli lényekről, és nem marslakókról beszél, de ez valójában se nem oszt, se nem szoroz.
Az én válaszom Nekik (Blic) című szerzői írásában fejti ki: Neki az az érzése, hogy Szerbia legnagyobb gondja nem a múlt, és nem is a jelen, hanem a jövő. A jövő, mely meglehetősen bizonytalan, egyszersmind a jövő sok időt és energiát igényel, sokat kell dolgozni érte. Munkáról van szó, a „munka pedig nem ideológia” — ezért nem támogatja a kormányt a szerb társadalom és a társadalom legelitebb része. Könnyebb ugyanis mással foglalkozni, s amikor Putyin Szerbiába jön, azt mondani: „aha, eladták magukat az oroszoknak!” Márpedig ő Putyinnal is egyetlen dologról tárgyalt, a munkáról...
Nem sorolom tovább a jól ismert sirámokat: a kormány „sikereit” külföldön elismerik, csak itthon nem... Sem az ismert vádaskodásokat: folyamatosan támadja őt a sajtó, támadják a dologkerülő teoretikusok... Nincsen ebben a cikkben semmi új. Mégis fölkapom a fejem, amikor néhány példával illusztrálja, milyen témákkal foglalkozik a média — a kormány sikerei helyett. Köztük van ez is: „Szerbiában 300 000 embert foglalkoztat az öngyilkosság gondolata.” Aztán nem akarok hinni a szememnek, amikor a cikk végén erre a számadatra építi a csattanót. Azt mondja: a támogatottság hiánya meg a sok támadás ellenére ez az ország és a kormány egy másik szcenárió mellett döntött — egy olyan forgatókönyv mellett, amelyben jóval több mint 300 000 ember fog dolgozni.
Az iskolában azt szokták kérdezni: mit akart az író/költő mondani? Nem tudom. Föl nem foghatom, nem is értem, mire jó ez a nagyon morbid játék, ez a poénkodás a számokkal? Ha a szerző a PRESS online egyik írásának a címére gondolt — Depresszió: Szerbiában 300 000 ember szenved mentális betegségben, melynek gyakran öngyilkosság a végkimenetele —, akkor a napnál is világosabb: betegségről van szó. Olyanról, mint a szívritmuszavar vagy a tüdőrák. Depresszióban szenvedő beteg emberekről beszélünk, akikből sajnos jóval több van, de háromszázezret tart nyilván a hivatalos statisztika. Nem szabad beszélni róluk? A kormányfő szerint egy betegségről írni nem más, mint szenzációhajhászás? Meg figyelemelterelés és rosszindulatú teóriák gyártása? Ne már! Ha elolvasta volna a cikket, rábukkant volna egy nagyon elgondolkodtató adatra. Szerbiában 2011 júliusában életbe lépett az a rendelet, mely szerint az általános orvos legfeljebb három hónapon át írhat fel nyugtatót a mentális betegségben szenvedő betegének — a további kezeléshez (újabb receptek kiadásához) pszichiáter vagy neurológus szakvéleménye szükséges. El kell menni a választott orvoshoz, hogy kiírja a szakorvoshoz szóló beutalót; a szakrendelőbe (beutazni a városba időpontot kérni); a vizsgálatra, majd vissza az ambulanciára a receptért. A betegek jelentős része nem csinálta végig, feladta — már nem szed gyógyszert. Három év alatt (2011—2014) megfeleződött az antidepresszánsokat kiíró vények száma. Az általános orvosok a korábbi 6 324 808 helyett 2014-re már csak 3 784 234 esetben írtak ki nyugtatót. Drámai helyzetet sejtet, hogy sem Bensedint, sem más idegcsillapítót már nem lehet vény nélkül kapni a patikákban. Ezt is figyelembe kell venni, amikor azt kérdezzük: honnan ennyi brutális bűntény, ennyi kegyetlen gyilkosság, miért növekszik az öngyilkosságok száma.
A külföldön is elismert szakember, az újvidéki nyugalmazott egyetemi tanár, Bogosav Lažetić erre figyelmeztet bennünket (Blic online): „még több gyilkossággal, öngyilkossággal, még több súlyos bűncselekménnyel kell számolni.” Azt mondja, ha az idén 40 000 dolgozó kap fölmondást, a stressz hatására közülük legalább 10 000 esetben alakulhat ki súlyos szív- és érrendszeri, illetve pszichoszomatikus betegség. Ezért a fizetésükön megspórolt pénzt az egészségügyben kell majd elkölteni a többletkiadásokra: gyógyítani a testileg-lelkileg megrokkant embereket, ráadásul az eredmény bizonytalan. A lelki-érzelmi stressz mint jelenség rányomja a bélyegét mindennapjainkra. Fontos szociális tényező, mely elérte azt a kritikus pontot, amikor a társadalomnak lépnie kell. Gondoskodnia a rehabilitációs megoldásokon, főleg a fiatalok esetében, akiket megvisel a munkahely elvesztése és a létbizonytalanság. A társadalomnak ugyanis legfőbb feladata az emberi élet védelme, megőrzése. Az újvidéki professzor nagyon közérthetően fogalmaz: „Biológiai szabadság nélkül nincs szabadság, márpedig az éhes ember nem szabad ember.”
