Készül az interjú (Szalai Attila felvétele)

Lezsák Sándor, a Nemzeti Fórum elnöke, a Magyar Országgyűlés alelnöke, az 1987-es lakiteleki rendszerváltó mozgalom egyik vezető alakja május 6-án és 7-én tájékozódó jellegű és kapcsolatépítő látogatást tett Szabadkán és Zentán. Ellátogatott szerkesztőségünkbe is.
* Az újabb kori magyar történelem fontos dátuma 1987, amikor is A magyarság esélyei címmel tanácskozást rendeztek Lakiteleken. Húsz év távlatából miként értékeli a találkozón elhangzottakat, sikerült-e megvalósítani a Kárpát-medencei magyarsággal kapcsolatos kérdéseket?
- A magyarság esélyei című tanácskozás a türelem és a tűrés határán szerveződött a fenyegetettség állapotában. Minden megállapítása, mondata, az ott elfogadott nyilatkozat ma is érvényes, hiszen ma is rendkívüli válság felé sodródik az ország, és olykor a tehetetlenség állapota nyomorítja mindazokat a törekvéseket, amelyek kivinnék az országot nemcsak a pénzügyi világválság okozta hanyatlásból, hanem abból a belpolitikai válságból is, amelybe a liberális szabaddemokrata és a szocialista kormányzat együttműködése sodorta bele. A találkozó huszadik évfordulójának ünnepségén úgy fogalmaztam, és ma is azt mondom, hogy valójában nincs mit ünnepelni, mert nem sikerült olyan lendülettel a változást sem Magyarországon, sem másutt a Kárpát-medencében megvalósítani, ahogyan akartuk. Sok oka van ennek. A hátráltatásban a nemzetrészen belüli és a belpolitikai okok mellett a feszültségekkel teli európai viszonyok is közrejátszottak. Ma már szinte történelmi távlatból lehet látni, hogy az akkori gondolataink egészségesek voltak. Gyökere, a nemzeti felemelkedés programjának a gyökere a két világháború közötti népi írók gondolatvilágában is jelen volt, mely révén akkor, a Trianont követően, tizenöt év alatt a maradék országban egy olyan stabilitást sikerült teremteni, amelyhez viszonyítva most jóval rosszabb állapotban vagyunk. Helyesen kezdtünk akkor gondolkodni, csak hiányzott az, ami mára kialakult, a kapcsolatrendszer és az a bizalmi rendszer, amely egymás két évtizedes megismerésén alapul. Sajnos az Antall-kormányzat első hónapjaiban megjelent a siserehad, amely mindig megjelenik a hatalom körül, és tönkreteszi azokat, akik nem elég erősek ahhoz, hogy legyűrjék a gátlástalanságot és a hatalmi mámort. Orbán Viktor vezetésével most újra létrejött egy nemzeti koalíció, szövetség, amelyik belső kiegyensúlyozott technikával építette ki a nemzeti felemelkedés programját. Nagyon erős önuralomra és önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy a mai közéletben eluralkodott hazugságáradat és a bennünket ért mocskolódás ne térítsen el minket ettől a programtól, melynek megvalósítása a mi történelmi feladatunk. A belső biztonságérzetünk megvan hozzá. Ezt 1988 -89-ben úgy fogalmaztunk meg, hogy a magunk erejében bízunk.
* A magyar irodalomtörténet tanúsága szerint íróink, költőink mindig arra kényszerültek, hogy alaposan kivegyék részüket a társadalmi-politikai életből. Életpályáját ön is költőként és tanáremberként kezdte. A magyar közösség, a társadalom szervezése, javítása mellett jut-e ideje a költészet művelésére?
- Bizonyosan több sikerélményem lenne, ha az irodalomnál maradtam volna, és bár 92-93-ban elcsábított a lehetőség, amikor Szörényi Levente felkért rá, hogy zeneművéhez, az Atilla - Isten kardja c. rockoperájához írjak dalszövegeket. Most már azonban stílustörésnek tartanám, ha parlamenti képviselőkét dalszövegekkel, versekkel, bohózatokkal vagy drámával jelentkeznék. Jelenleg minden erőnkkel arra kell összpontosítanunk, hogyan tudnánk minél inkább mozgósítani az országot a jó ügy szolgálatában, ennek ellenére ma is írok, de úgy tartom, amennyiben érték az, amit papírra vetek, akkor két évtized múlva is az lesz.
* Tanárként hogyan látja a kistérségi iskolák helyzetét? Miként értékeli azokat a törekvéseket, amelyekkel most a magyar felsőfokú intézmények, egyetemek ellehetetlenítésén munkálkodnak?
- Ritkán fogalmazok keményen, de felér egy gyilkossági kísérlettel az, ami itt történik. Otthon is, a maradék hazában, és egyáltalában a Kárpát-medencében. Nyugat-Európában is megfizették a tandíjat, hiszen a 60-as években Ausztriában, Franciaországban, Németországban iskolák összevonásával, iskolabuszok indításával próbálták a költségvetést hatékonyabban felhasználni. Rá kellett azonban jönniük, hogy bizony lehet, hogy pénz szempontjából ez megtakarítást jelent, de hosszabb távon rendkívül súlyos következményei vannak. Települések, falvak néptelenednek el. A kisiskolások elszakadnak a szülőfalutól vagy a felnevelő falutól, nem marad meg az a kötődés, ami szükségeltetik ahhoz, hogy otthon legyen a faluban. A gazdatudat csak úgy tud kialakulni, ha az ember kötődik a tájhoz, területhez, amelynek viszont szüksége van a saját embereire. Történelmi tapasztalat, hogy ha nem lakjuk be az országot, akkor belakják majd mások. Ebből aztán megint csak feszültségek és konfliktusok támadnak.
A kistérségi iskolák összevonása helyett a kötelező tanulói csoportlétszámot kell csökkenteni, mert ha természetesnek tartjuk azt, hogy egy iskolai osztályban a számítástechnikát, idegen nyelvet csoportbontásban tanítjuk, akkor természetesnek kellene vennünk, hogy egy ilyen drámai népességfogyás idején igazán megállni és tanítani is csak kisebb közösségekben lehet. Ezzel szemben ma az iskolákat a túlzsúfolt osztályok jellemzik, ráadásul párosul hozzá a neoliberális szemléletű pedagógia, amelyik a valósítsd meg önmagad! jelszóval szabadjára engedi az ösztönöket, gátlástalanná tesz.
* A Délvidéken több alkalommal tartott rendhagyó történelemórákat, melyeken kiemelte a XVIII. századi német kultúrfilozófusnak, Herdernek a magyarok végóráira vonatkozó tévedést. Meglátása szerint a mintegy kilenc évtizedes trianoni traumaként is emlegetett békediktátum következményei oldódnak-e az Európai Unióba való társulással, vagy folytatódik a nemzet önfeladási ámokfutása?
- Az uniótól csak annyit várhatunk ezen a téren is, amennyit a magunk erőfeszítésével jó irányba tudunk mozdítani. Európa maga is feszültségekkel teli állapotban van, és bizony az erkölcsi válság mellett gazdasági válság sújt bennünket is. Ilyen beteg állapotban egy belső erőre, hitre van szükségünk, mely kisegít bennünket a nehéz helyzetből. Nézzük meg az elmúlt akár százesztendős történelmünkben vagy a korábbi nagy drámai helyzetekben - a tatárjárás, a törökdúlás után, a Habsburg-beolvasztás vagy a szovjet uralom után -, hogy miként sikerült kitörni abból a lázas, válságos állapotból! Csak úgy lehetett, ha hittem a gyógyulás lehetőségében. A hit fél gyógyulást jelentő erő. Olyan politikusokra, pedagógusokra, újságírókra, orvosokra van szükségünk, akik tudásukkal és napi munkájukkal ezt a hitet erősítik, nem pedig a gyászos hangulatot növelik. Ha ezeknek az erőknek sikerül összefogniuk, akkor jöhet bármilyen károgó herderi jóslat, gyászbeszéd, akkor ki tudunk törni ebből, akár a trianoni sokkos állapotból, az erkölcsi és gazdasági válságból.
KOVÁCS Nándor