„Kocsis laposan továbbadja Bozsiknak, Bozsik laposan Hidegkutinak, Hidegkuti laposan Budainak, micsoda gyönyörű akció! Budai Czibornak adja, aki a jobbszélső helyére húzódik. Czibor most befelé ível laposan, Puskás elhúzza Wright mellett a labdát, ballal lő, góóól!!! Az évszázad mérkőzésén az évszázad legszebb gólja!” — ezekkel a szavakkal kommentálta Szepesi György rádiós sportkommentátor az Aranycsapat tizenkettedik játékosa, az 1953. november 25-én, a londoni Wembley Stadionban lejátszott angol—magyar labdarúgó-mérkőzés harmadik magyar gólját. Puskás után még három magyar találat következett, így azon a londoni estén a Sebes Gusztáv vezette magyar labdarúgó-válogatott 6:3-ra verte a hazai pályán akkor már kilencven éve veretlen angol válogatottat, az évszázad mérkőzésének kikiáltott találkozón. A sporttörténeti győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó Szövetség november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította.

A megfakult fekete-fehér képkockák és Szepesi utánozhatatlan stílusa tanúskodik arról, amit mi, az újabb generáció tagjai csak hírből ismerünk: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Aranycsapat… A szomszédunkban, karnyújtásnyi távolságban élt tizenegy kiváló focista, aki játéktudásával és -intelligenciájával magasan a világ labdarúgása fölé nőtt.

Az elmúlt harminc évben szinte csak a keserű pirula jutott nekünk. Az utóbbi néhány esztendőben viszont a magyar foci elmozdult a holtpontról. A válogatott kijutott a 2016. évi, majd a 2020-ról 2021-re halasztott Európa-bajnokságra is, a Nemzetek Ligájában pedig éppen egy hete nyerte meg csoportját, és jutott fel a legjobbak közé, az A divízióba.

Mennyiben más így ünnepelni és emlékezni, amikor már nemcsak a régi nagy nevek jutnak eszünkbe. Aranycsapat egy volt, de az eredményeket látva senki sem vitathatja, hogy a magyar foci lassan elfoglalja méltó helyét a futballtérképen. Ki tudja, talán egyszer mi is mesélhetünk majd unokáinknak…